Rossz helyen kerestem a szerelmet!

Kevés időt töltöttünk még együtt, az érzések mégis hirtelen erőteljessé, az ölelések szorossá, a kézfogások állandóvá váltak. Nem bántam - vagy nem gondolkodtam rajta. Úgy éreztem, itt az ideje: épp eleget vártam, hogy a magányomat kapcsolatra váltsam. Hirtelen jött minden.

Nem mondom, hogy néha nem akartam picit lassítani, de jó volt száguldani az érzésekkel. Jó volt hinni, remélni, hogy innentől csak boldogság tölti be a mindennapjaimat, hogy megtaláltam a társamat - vagy inkább ő talált meg engem. A lift hosszasan váratott magára, elég ideig ahhoz, hogy a lépcsőn megérkezhess hozzám.

A véletlen mindig egymás mellé sodort minket

- Szia! - köszöntél halkan, de olyan kedvesen, örömtelin, hogy szívem szerint köszönés helyett egy öleléssel üdvözöltelek volna.

Egy munkahelyen dolgoztunk, és a véletlen mindig egymás mellé sodort minket a büfében, az étteremben vagy a megbeszélésen. Szerettünk beszélgetni. Tudtam, hogy te az elejétől fogva többet éreztél egy picit, mint amennyit szerintem kellett volna. Akárcsak a kapcsolatomban a másik fél - ő is gyorsabb tempót diktált, mint amit a szívem mélyén helyesnek vagy követhetőnek tartottam.

- Szia! - válaszoltam. Nem a szavak számítottak, sokkal inkább a tekintetek, a mosolyok. Mindketten örültünk, hogy a véletlen így alakította a pillanatot - én is. Annak ellenére, hogy éppen a liftre vártam, amelyik közelebb visz a páromhoz.

Annak, hogy ugyanakkora szerelem lángoljon mindkettőnk részéről... Egyáltalán, szerelmes vagyok belé, vagy csak menekülök egy kapcsolatba?

Álltunk, vártunk, mosolyogtunk, nem akartuk megzavarni a pillanatot szavakkal, de éreztük, hogy beszélnünk kellene. Éppen összeszedted a bátorságodat, rám néztél, és elkezdted volna, mikor megszólalt a mobilom.

- Szia! - mondtam, de egészen más hangsúllyal és érzéssel, mint pár perccel korábban.

A barátom volt, érdeklődött, hogy elindultam-e már. Vegyes érzések kavarogtak bennem: a megfelelési kényszer azt sürgette, induljak, a szívem heves dobbanása, hogy maradjak. A kérdés elhangzott, már csak a válaszommal voltam adós. Fél perc gondolkodás után azt mondtam, még nem mehetek.

Szerelmes vallomás...

- Szerelmes vagyok beléd - mondtad ekkor, aztán csend lett. Csak a tekinteted folytatta. Valami olyasmiről mesélt: Lehet, hogy nem kellene ezt éreznem, és elmondanom sem, de úgy gondoltam, erről mindenképpen beszélnünk kell.

Igen, egy ideje már én sem a beszélgetések miatt örültem a közelségednek, hanem azért, mert a társaságodban könnyed és felhőtlen lehetek. Boldog, mosolygós, egyszerűen, elvárások nélkül. Úgy, hogy közben nem azt érzem, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban kell haladnom, pedig már az elején is eltúlzott volt a tempó.

Aznap két beszélgetésem volt: mindkettő hangsúlyos mondanivalóval, érzésekkel. A távolság az egyik oldalon nőtt, míg a másikon csökkent. Mert az ölelésed felé indultam, tiszta lappal, nyílt szívvel, boldog várakozással, és tudtam, hogy te is pontosan így érzel. Biztosan tudtam, hogy ezúttal jól döntöttem.

Nyitókép: Shutterstock