30 felett az ember már ne a szüleit okolja a saját defektjeiért

Ilyen és ehhez hasonló mondatok gyakran elhagyják a számat, magam sem tudom, miért mondogatom olyan gyakran, valójában fel sem tűnt, amíg a férjem nem szólt rám:

- Miért szidod magad folyton? Mindenkihez van egy kedves, jó szavad, csak magadhoz nincs soha.

- Azért csak nem folyton, meg az sem igaz, hogy nincs magamhoz jó szavam, hányszor mondom, hogy jaj, annyira szeretem magam!

- Ahogy magadról beszélsz, nem éppen azt tükrözi, hogy annyira odalennél magadért!

- Annyira nem is vagyok oda, de tudom, hogy vannak jó tulajdonságaim. Is.

- Tudod mi az érdekes? Ha másokról van szó, mindig azt mondod, hogy nincsenek jó, meg rossz tulajdonságok, csak tulajdonságok, és ezek van, akinek szimpatikusak, bejönnek, tetszenek és van, akinek nem.

Ezen elgondolkodtam, mert tényleg ezt mondom folyton, ezt is vallom, a gyerekeknek is ezt tanítom. Ha a lányom rosszat mond magára, rászólok, hogy ne beszéljen így magáról, és belegondolva, lehet, hogy tőlem veszi át a rossz mintát?

Miattam van az, ha egyszer-egyszer azt mondja magára nevetve, hogy hülye? Vagy ez a személyiségünk része? De melyik része? És miért?

Bevallom, 50 felé közeledve kicsit öregnek éreztem már magam ahhoz, hogy azon agyaljak, milyenek voltak a nagyanyáim, vagy azon, hogy vajon anyám is ilyen önszapuló fajta, vagy sem. Esetleg apám szidott folyton - ezen nem kellene sokat gondolkodnom, mindig dicsértek -, és én csak viszem tovább a dolgot, nehogy elmarasztalás nélkül maradjon a kis lelkem? Eleve nem szeretek egyetlen őst sem okolni a magam nyomoráért, meg nem is hiszem, hogy ha „megértem", miért bántom magamat, attól majd egy csapásra megszűnik minden, és soha többé nem illetem magam negatív jelzőkkel. Meg különben is olyan kínos ez az egész „vajon mit rontottak el a szüleim a nevelésemben, hogy ilyen tökéletlen lettem" hozzáállás, amit most már sokkal több embernél tapasztalok, mint szeretnék. 30 felett az ember már ne a szüleit okolja a saját defektjeiért.

- Mindig kitűnő voltam, elvárás is volt, de főleg magam miatt voltam az. Nem mintha megerőltető lett volna - a tanulás az egyik erősségem. Amibe fogtam, azt mindig tökéletesen csináltam, apukám, de főleg a magam legnagyobb örömére.

- Most is ilyen vagy, pont, mint a lányunk: mindent vagy semmit. Pedig pont te mondtad mindig, hogy olyan, mintha csak négy szót ismerne: minden, semmi, mindig, soha.

- Tényleg, már háromévesen is ilyen volt.

Amúgy egyszer a házidoki is azt mondta, hogy az a „baj" velem, hogy perfekcionista vagyok, így bármit is mond nekem, az kevés, mert nekem csak a tökéletes a jó, és én mindent azonnal akarok...
- Az biztos! „Segítesz?" - kérdezed, én mondom, hogy igen, de amikor 5 perc múlva odaérek, már megcsináltad, megoldottad, kész van. Ha kérdezem, miért nem vártál, hiszen mondtam, hogy segítek, azt mondod...

- Hogy nekem akkor van szükségem a segítségre, amikor kérem. Nem előtte 10 perccel szólok, hanem pont akkor, amikor úgy érzem, nem birkózom meg egyedül a feladattal. Egyébként van az általában negyedóra is, mire megérkezel... Mostanában meg inkább nem is szólok, ha nem muszáj, végül is az esetek 90 százalékában kiderül, hogy mégis meg tudom oldani a dolgokat segítség nélkül. De most inkább azon gondolkodjunk el, van-e még valami terhelő a számlámon.

- Terhelő...

- Terhelő, azaz valami negatív, defekt stb.

- Miért akarsz megint negatívumokat sorolni, ha rólad van szó, inkább ezen gondolkodj!

- Nem akarok, de lássuk be, mostanában nem sok minden történt úgy, ahogy elterveztem, nem nagyon tudok semmit felmutatni, célt, akármit, amit maradéktalanul teljesítettem.

- Muszáj mindent maradéktalanul csinálni?

- Van, amit muszáj. Pl. azt mondtam, fogyok 20 kilót, és ha azt teljesítem, elmegyünk együtt tánctanfolyamra, te bele is egyeztél. De 5 kilónál megálltam, feladtam, nem zabálok, nem hízok, de nem is fogyok azóta semmit, pedig nagy álmom, hogy együtt táncolunk.

- Nem is tudok táncolni, abban reménykedtem, hogy pillanatnyi elmezavar nálad ez a tánc, mire a végére érsz a diétának, elfelejted.

- Nagyon vicces, de a lényeg mégis csak az, hogy nem értem el a célt, nem volt kitartásom, akaraterőm, pedig ez korábban sosem volt rám jellemző. Mindig mindent addig csináltam, amíg a 100 százalékot el nem értem, és akkor jöhetett egy újabb cél.

- Az orvosod is a diétával kapcsolatban mondta, amit mondott, nem véletlenül. Mellesleg 10 éve még nem kellett fogyáson gondolkodnod, így nem is tudhatod, meddig tartottál volna ki. Az tény, hogy máskor, másban kitartó vagy. De hadd zárjam le ezt a beszélgetést azzal, hogy addig, amíg csak szapulod magad, nem fogod megtalálni a megoldást, mert folyton azt erősíted magadban, hogy nem vagy rá képes, nem tudod megcsinálni, alkalmatlan vagy rá, pedig ez nem igaz. És tudod mit, én erre azt mondom, hogy az én feleségemet ne szidja senki. Még te se!

Ezzel a problémamegoldás hamvába is holt, gondoltam akkor, de aztán „józanul" eltöprengve rájöttem arra, hogy igaza van.

Nem hiszek a minden apróság miatti pszichológushoz rohangálásban, bár igazából még sosem jártam egyetlen pszichológusnál sem. Na jó, egyszer majdnem, amikor pánikrohamok gyötörtek, de akihez menni akartam, nagyon elfoglalt volt, nem tudott velem foglalkozni, én meg úgy voltam vele, hogy ez egy jel arra, hogy a saját bajaiamat magamnak kell megoldanom.

Tudom, már megint, most már én is látom, mindent egyedül akarok megoldani. Azonnal. Hibátlanul. Csak a tökéletes a megfelelő. Szegény családom!

Olvastam olyan megoldásokat, hogy tűzzek ki kisebb célokat, és lassan növeljem az elvárásokat, de mindig maradjanak meg az emberi léptéknél. Ez olyan nesze semmi fogd meg jól kategória, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Azzal sem érzem kisegítve magam, hogy tegyem félre a mindent vagy semmit szemléletemet és lássam be, hogy a több kevesebb. Ezek olyan klisék, melyek oké, hogy igazak (is lehetnek), de gyakorlati értékük számomra legalábbis nincs. Úgyhogy a saját módszereimmel próbálkozom.

Addig már eljutottam, hogy észreveszem, ha megint mondanék valami gorombaságot magamra, és nem mondom ki. Arra is rájöttem, hogy minden fenti blabla mellett az is tény, hogy amikor magamat szidom, az olyan, mint mikor káromkodom, feszültséget vezetek le, magamon.

De azt is atombiztosan állítom, hogy legalább annyit dicsérem is magam, az önszeretet sem áll távol tőlem, sőt, nagyon is odavagyok magamért, ha valamit sikerül megoldanom, és ciki vagy sem, a poénjaimat is imádom.

Szóval nem vagyok reménytelen, nagyon is fejlődőképes vagyok, és akarok is fejlődni. Hogy ne csak másokkal legyek kedves, ne csak a környezetemben élőkhöz, barátokhoz, ismerősökhöz legyen mindig egy jó szavam, hanem saját magamhoz is.

Nyitókép: Shutterstock