A kapcsolatunk érzelmi sivatagában szomjan halt a lelkem...

Érdeklődött - annyiszor nem, hogy zavarjon, de annyiszor igen, hogy ne felejtsem el. Okos tanácsokat adott, hideg fejjel, forró szívvel, férfi aggyal. Biztatott, ha biztatni kellett, és kegyetlenül őszinte volt, ha nem akartam felnyitni a szemem. Megkedveltem, sőt, szinte megszerettem.

Egy magányos, ittas éjszakán ágyba bújtam vele. Meglepően szenvedélyes volt. Nem értettem, hogyan lehet valaki ilyen heves az ágyban, aki ennyire megfontolt az életben. Ő mindig tudta, mit miért csinál. Több nő állt olyan közel hozzá, mint én, de sosem volt barátnője. Őt nem lehetett megfogni. Kihívásnak tekintettem. Tetszett az élete, ott volt, ahol én mindig is lenni akartam.

Fél év múlva összeköltöztünk. Türelem kedves volt, megértő, alkalmazkodó. Jó élettárs, könnyű volt vele minden. Sosem játszott velem, de kivitt a játszótérre. Engedte, hogy rosszalkodjak, és sosem lett mérges. Nagyon szerettem volna látni, hogy haragszik, de hiába minden: Türelmet nem lehetett kihozni a sodrából. Én pedig unatkoztam. Dobáltam a labdát, de csak a falról pattant vissza, kiszámíthatóan - nem volt emberi.

Egy nap döntöttem. Piszkosabban akartam játszani. Érzelmekre éheztem. Megcsókoltam hát a Lehetetlen Alakot. Lehetetlen Alak a vonzó férfi, akiről fogalmad sincs, miért, de vonz, mint a mágnes - amíg közel nem kerülsz hozzá, és akkor egyből taszítani kezd. Mivel magamon kívül soha senkinek nem hazudok, szaladtam haza Türelemhez, és elmondtam neki, hogy elhagyom a Lehetetlen Alakért.

Annyira akartam, hogy mérges legyen. De türelem higgadt maradt. Észérvekkel elmagyarázta, hogy miért jobb ő nekem, és miért maradjak. Azt mondta, találkozzak még vele, ad időt, döntsek okosan. Maradtam.

Akkor már tudtam, hogy nem vagyok szerelmes, és soha nem is leszek, de Lehetetlen Alak se kellett egy percig sem. Visszarepültem a biztonságos kis kalitkába, ahol még egy hangos szó sem hangzott el soha. Vártam, hogy történjen valami, de csak a napok teltek. Megtöltöttük finom ételekkel - meg egyre több piával. Én ittam, ő hánytatott. Türelmesen és kedvesen.

Aztán egy nap ott ültünk a franciaágy szélén. Sírt, de csak olyan Türelemhez méltón. Éppen csak hagyta, hogy a könnycseppek legördüljenek az arcán - teljes nyugalommal. Közölte, hogy egy éve szeretője van. Meg másokkal is megcsalt időnként. Elmondta, hogy nagyon szeret, de nem tudja ezt így tovább csinálni. Megkért, hogy költözzek el, szakítsunk, de csak egy kicsit. Higgadjunk le, aztán próbáljuk meg újra, máshogy, más alapokon.

"Higgadjunk le" - más sem hiányzott. Rájöttem, hogy Türelem sosem volt türelem, csak kivette a kapcsolatból a feszültséget. Számára a gondokra a vita helyett egy kósza szex volt a megoldás, és máris úgy érezte, hogy rendben vagyunk. Az én lelkem meg közben éhen halt.

Amikor elköltöztem, sírtam. Sírtam, mert odalett a biztonság, és sírtam, mert éreztem, hogy újra fel fogok ülni arra jól ismert, komfortos hullámvasútra. Két hét múlva találkoztam Szerelemmel. Szerelemben minden ott volt, amire a lelkem két évig éhezett. Szerelem táplál, jóval, rosszal, harccal, tépi a húsomat, rángatja az egómat, mardossa a lelkemet. Most ülök a hullámvasúton, szédülök, tele vagyok, hányingerem van. Néha sóhajtok és kérdezem, hol van a régi jó nyugalom, máskor meg felhívom Lehetetlen Alakot.

Nyitókép: Shutterstock