Minden percben utánad sóvárgok, de hiába, te észre sem veszel...

Már egyedül voltam egy ideje, túl voltam egy durva szakításon és épp akkoriban fejeztem be a sebeim nyalogatását. Úgy döntöttem, hogy végre megvalósítom az álmaimat, felmondtam és új munkahelyet kerestem. Tiszta lappal akartam indulni. Amikor megpillantottalak, új értelmet nyert minden és hirtelen el tudtam képzelni, hogy van élet a szívtelen exem után. Külsőleg épp az esetem voltál, tetszett a férfias, magabiztos kisugárzásod, imádtam hallani a hangodat és tested minden rezdülése hatással volt rám. Kedves voltál, de nem különösebben érdeklődő, ezért elhatároztam, hogy felhívom magamra a figyelmedet és megszerezlek magamnak, bármi áron.

Minden reggel sminkeltem, még sminkvideókat is néztem, pedig az utóbbi időben a szempillaspirálon kívül már semmit sem használtam. Tökéletes akartam lenni, hogy elvarázsoljalak és minél előbb szerelmesen egymás karjaiba omoljunk. Többször is elképzeltem, ahogy elbújunk a fénymásolók között, hogy pár lopott csókot váltsunk. Elképzeltem, ahogy eljátsszuk, mintha semmi sem lenne köztünk, közben pedig szétfeszít minket a szenvedély és munka után azonnal hozzám sietünk, hogy szerelmesen olvadhassunk egymásba.

A tervem azonban nem igazán jött be. Bár mindig udvarias voltál és figyelmes, valójában éreztem, hogy nem érdeklődsz irántam. Minden napom arról szólt, hogy alig vártam, hogy összefussunk, kerestem a tekinteted, próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de egy kedves mosoly volt a maximum, amit néha ki tudtam csikarni belőled. Nem értettem, mi a baj, miért nem akarsz engem, hát nem látod, mennyire tökéletesen összeillünk?

Kezdtem teljesen kétségbeesni. Megőrültem attól, hogy mindent megteszek azért, hogy felfigyelj rám, de te észre sem veszel. Rám zuhant a kínzó érzés, hogy neked sem vagyok elég jó, te sem tudsz engem szeretni. Minden este sírtam, miért van az, hogy nekem ez ennyire nem jön össze, pedig minden tőlem telhetőt megteszek. Minden egyes nap késdöfés volt a szívembe, amikor átnéztél rajtam, egyre kisebbnek, csúnyábbnak és értéktelenebbnek tartottam magam. Ahogy esett az önbecsülésem, úgy próbáltam kompenzálni a külsőmmel. Egyre kihívóbb ruhákat vettem fel, egyre erősebb volt a sminkem – kezdtem teljesen elveszni a nagy akarásban.

A kollégáim kezdtek egyre furcsábban nézni rám, nem értették, mi zajlik bennem és körülöttem. Egyik reggel aztán, amikor munkába mentem, megláttalak egy tornacipős, tetkós, smink nélküli lánnyal. Az a lány teljesen önmagát adta, semmi maszlag, semmi megjátszás. Láttam, ahogy rajongva nézel rá, iszod a szavait, teljesen az ujjai köré csavart. Borzalmasan fájt, hogy szembesültem vele, mi soha nem leszünk egy pár. Aznap beteget jelentettem és elsirattam a soha létre nem jött szerelmünket, a be nem teljesült vágyaimat.

A szexi ruhákat összehajtogattam és a szekrény legmélyére dugtam, úgysem lesz rájuk szükség mostanában. Másnap szakadt farmerban és pólóban mentem dolgozni. Az öt réteg sminkre se volt már szükség, elég volt nekem a szempillaspirál is. Aznap először nem ácsingóztam utánad és a kollégákkal kávéztam, ahelyett, hogy téged üldöztelek volna. Szomorú voltam, de mégis felszabadult. Rájöttem, hogy a legfontosabbat visszakaptam az élettől...önmagamat.

Kezdőkép: Shutterstock