Azt hittem, ez velem sosem történik meg: Egy eljegyzés története...

Mindenesetre ez az a fajta történet, tudod, a "ha nekem valaki 13 éve ezt mondja, kiröhögöm" típusú. És minden odds ellenére, mégis.

Koranyár volt, majdnem naplemente. Balaton, pancsolhatnék - és a kérdés, amiről én, a hitében megtépázott, azt tartottam, nekem nem jár... Azt hiszem, egy pillanatra megszűnt ott forogni a Föld. Amikor felocsúdtunk, és percek után kibontakoztam a csuromvíz ölelésedből, visszakérdeztél: "Egyébként igent mondtál?" Igen! Arra, ami lehet belőlünk, ha jól csináljuk, és ha kicsit mégsem, akkor megbuheráljuk.

Biztos vagy bennem. Felesküdtél arra, hogy mindig óvni fogsz, hisz olyan törékeny vagyok. Csodálatosnak látsz. Tanulsz tőlem. Hát ilyen az, amikor egy csigaházába húzódó földi halandóból fapados "megváltomavilágot hercegnőt" varázsol néhány biztató szó? Pont ilyen. Innentől kezdve felelős vagy a rózsádért. Édes teher, mondod te erre.

Egy nyelvet beszélünk. Meg gügyögünk, nyávogunk, és néha kiabálunk. De egyre halkabban. Meg énekelünk! Te írod a dallamot, és én narrálom, vagy ha épp nincs ihleted, én adom a szöveget és ütöm az ütemet, belőled meg elkezd csepegni-csorogni a zene. Valahogy így működünk.

Fenntartható esküvőt szeretnénk. Nagymamáink csipkéiből varrt menyasszonyi ruhát, fotózkodást menhelyi kutyusokkal - loptam az ötletet -, és újrahasznosítható csindadrattát - ami után az elárvultrántott husik egy hajléktalanszállón találnak majd korgó gyomorra. Petróleumlámpát apa kedvéért, Moves like Jaggert anya miatt és az Aladdin filmzenéjét nekünk.

Hát ezek vagyunk mi. Kicsit kergék, kicsit rendkívüliek, kicsit átlagosak, nagyon szerencsések. És nem azért, mert az ölünkbe potyogott, hanem mert szorítottuk nagyon-nagyon, amikor ki akart csusszani a kezeink közül. Talán jobbak, többek lettünk így együtt, és talán többet tudunk adni és visszaadni a világnak "mi"-ként, mint te és én, külön-külön.

És ha már egy SUP-deszkán kérted meg a kezem, adódik a gondolat: talán tényleg együtt evezünk tovább tisztább és zavarosabb, csendes és fodrozódó vizeken lavírozva. Párhuzamosan, mert azt vallom: a párhuzamosok a végtelenben egymásra találnak. Ahol majd napnyugtakor mindkettőnk Napja egybeolvad a horizonttal.

Nyitókép: Shutterstock