Magadhoz húzol - de ha én ölellek, távolodsz!

Ám csak azért, hogy aztán újra és újra darabokra hulljon. Fásultan nézted a műved, majd durvaságoddal újra belegázoltál a lelkembe, amit korábban te gyógyítottál meg, a szerelmedből pedig csak morzsákat hullajtottál nekem.

Nem ezt vártam. Talán nem lett volna szabad bármit is várnom tőled. Nem lett volna szabad azt gondolni, hogy ugyanazon a hőfokon égünk a tűzben, amelyet együtt raktunk meg azon az éjszakán. Ám te takarékra tetted a lángot, és - bár állítod, hogy belül ég - nem láthatok beléd, nem tudhatom, mennyi parázs maradt a hamu alatt.

A szívem ilyenkor jó néhány véraláfutással a szeme alatt ver tovább, majd finoman a kezedbe veszed és gondoskodva pátyolgatod a következő menetig, míg újra be nem lököd a ringbe, hogy aztán még több sérülést szerezzen. Húzol magadhoz, nem eresztesz, de ha én ölellek, távolodsz. Ezer szállal fonsz magadhoz, mégis üresen tátog a lelkem, és a kérdések fakó falára nem írsz választ.

Mindent akartam adni neked. Mindent, ami jót csak lehet. Nem hallgattam a külső figyelmeztetésre, hogy sok lesz. Segíteni akartam: a sajátomon kívül a te múltad pakkját is cipelni és bekötni a benned tátongó sebeket - de te nem engedtél annyira közel magadhoz, hogy a szerelmem meggyógyíthasson. Nem is értem, miért csodálkozom.

Hiszen nem ismertük egymást, csak annyit tudtunk a másikról, amennyit gyorsan elhadartunk azon az éjszakán. Várakozással teli izgalom volt bennünk. Együtt töltött éjjelekre vágytunk, és szinte ittuk egymás arcának látványát a képernyőn, úgy akartuk ezt a közös valóságot. Meg is kaptuk egy időre, de aztán valami kisiklott, valami elmúlt, valami már nem olyan...

Talán csak ennyit tudsz adni, pedig én többet igénylek. A mérleg a te feledre billen, a tálcáját telepakoltam, az enyémet azonban alig nyomja le valami, és ez így nincs rendjén. Az én hibám. Olyan dolgokkal ruháztalak fel, amelyek soha nem jellemeztek. Díszbe öltöztettelek, tulajdonságokat álmodtam hozzád, amelyeket csak szerettem volna, ha magadénak mondhatsz...

Tudod, én képtelen vagyok csak kicsit szeretni. Nem kedvelem a mérlegelést, most mégis ott dolgozik bennem a tisztánlátás: nincs egyensúlyban a világom veled. Most itt alszol mellettem. Nem ölelsz, a hátad fordítod felém, már nincs kiskifli-nagykifli. Felébredsz, hátranyúlsz, hogy ott vagyok-e. Ám a következő alkalommal, ha ismét megindul a kezed, talán már nem találsz: kifésülöm a hajamból az utolsó együtt töltött éjszaka kócosságát, és elengedlek. Hiszen ami köztünk van, már nem ad, nem épít - csak elvesz.

Nyitókép: Shutterstock