Ha visszagondolok a gyerekkoromra, először az a kép ugrik be, hogy mamáék kertjében játszunk a testvéremmel és az unokatesóimmal. A legszebb emlékeim a nagyszüleimhez köthetőek, amikor náluk lehettem, mindig felhőtlenül boldog voltam, és biztonságban éreztem magam, a béke szigete volt az ő kis házuk a csodálatos kertjükkel, és persze velük...
Emlékszem, gyerekként sírtam anyukámnak, hogy a mamához akarok menni, annyira imádtam ott lenni. Amikor megszülettem, három évig náluk laktunk, valószínűleg ezért is ragaszkodtam hozzájuk mindig annyira. Noha nagyon kicsi voltam, amikor elköltöztünk a saját otthonunkba, tisztán emlékszem, hogy milyen szomorúság öntött el, amikor pakoltunk. Persze ezután is rengeteget voltam a nagyszüleimmel. Később ők is másik házba költöztek, közben megérkezett a kisöcsém és a két unokatestvérem is, akikkel sok időt töltöttünk ott.
Minden nyáron néhány napot náluk aludtunk négyen, ez felért egy tengerparti nyaralással. A kiszolgálás biztosan, hiszen mamától bármit kérhettünk, máris hozta. Elhalmozott minket mindenféle finomsággal, sütött, főzött egész nap, hogy mindenkinek úgy készítse el a fogásokat, ahogyan szereti. Az élményekre sem panaszkodhattunk, hiszen ha strandra akartunk menni, már pakolta is be az úszógumikat, ha fagyizni, akkor már indította is az autót.
De otthon a kertben is hatalmasakat játszottunk. Persze olykor bosszankodtak miattunk, hiszen nem azok a típusú gyerekek voltunk, akik csendben társasjátékoztak. Mi inkább csúszdát készítettünk egy sátorból, medencét ástunk a homokozóba, vagy bunkert építettünk a diófa tetejére, gondoskodva arról, hogy mamáék vérnyomása nehogy túl alacsony legyen.
Számukra ez azért nem mindig a felhőtlen kikapcsolódásról szólt. Sőt, igen kemény napok voltak ezek nekik, hiszen állandó készültségben voltak, nehogy valamelyikünk lepotyogjon a fáról vagy hatalmasat essen a vizes fűben, amit összelocsoltunk a slaggal. De mégis mindig alig várták, hogy jöjjünk, és lesték minden kívánságunkat.
Végtelen és feltétlen szeretetet kaptunk tőlünk, és egy olyan kis buborékot, amelyben biztonságban érezhettük magunkat, és ahol nem történhettek rossz dolgok, mert ők ott voltak nekünk, és vigyáztak ránk.
Ez a kis sziget még felnőttként is sokszor adott menedéket nekem, amikor ott voltam náluk mindig megnyugodtam. Pláne ha elláttak néhány bölcs tanáccsal. Utána rájöttem, hogy nincs nagy baj, hiszen van akikre számíthatok, és támaszkodhatok, és van hová elbújnom a világ elől, ha besokallnék.
Azóta sajnos a nagypapám már nem él, így el kellett adni a szeretett kis házikót a kerttel, ahová annyi szép emlék köt. De álmaimban a mai napig sokszor járok ott, szinte érzem az arcomon a nap meleg sugarát, a frissen locsolt fű illatát. Ráülök a hintára, ahogy régen, innen látom magam előtt, ahogy papa a kerti asztalnál ül, és issza a kávéját, közben mama beáll az öcsémékhez focizni. Eláraszt az a végtelen nyugalom és béke, ami akkor mindig. Sajnos ezek az idők már sosem jönnek vissza, de amit adtak az örökre megmarad, és végigkíséri az életem.
Csak bízni tudok abban, hogy egyszer majd én is ilyen csodás nagyszülő leszek, mint amilyenek ők.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.