Mit tanul meg a kisbabád, ha sírni hagyod?

Amikor szültem, még fogalmam sem volt kötődő nevelésről és egyéb hasonló fogalmakról. De egy valamit ösztönösen tudtam: egy kisbabát nem hagyunk sírni. Olyan elemi lelki fájdalmat éltem át minden alkalommal, amikor sírt a kisfiam, hogy eszembe sem jutott, hogy ne reagáljak rá. Egyetlenegyszer hagytam magam elbizonytalanítani, amit a mai napig bánok, és szégyen tölt el, ha eszembe jut.

Nagyon fáradt voltam aznap éjjel, a fiam pedig szinte megállás nélkül sírt. Már mindent kipróbáltam: ringattam, masszíroztam, megetettem, tisztába raktam, sétáltam vele, hordozókendőbe tettem, megfürdettem. Semmi sem segített. A végén már tanácstalan voltam és sírtam, s amikor a kisfiam újra rákezdett, nem volt erőm felkelni. Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy „hagyd, majd abbahagyja, csak szórakozik". Már akkor sem hittem ebben, de amikor az ájulásig fáradt az ember, az agya nem működik normálisan. Így hagytam egy ideig, de nem bírtam sokáig. Oda siettem a kiságyhoz és láttam, hogy a hányásában fekszik. Az egy szavakba nem önthető érzés volt. Olyan szégyent és bűntudatot még életemben nem éreztem. Egész éjjel a karomban tartottam utána és megfogadtam, ilyen soha többé nem történhet.

Elkezdtem utánaolvasni, s akkor találkoztam a kötődő nevelés fogalmával, bár én jobban szeretem jól szeretésnek hívni. Egy kisbabának az egyetlen jelzőrendszere, ha gondja van, a sírás. Hogyan is sírhatna egy apró kis ember csak azért, hogy idegesítsen? Vannak egyéb, korai jelek, de ha azokat nem veszem észre, vagy hirtelen történik valami, marad a sírás.

Ha egy felnőtt szomorú vagy fájdalmai vannak, azonnal felé fordulunk, segíteni próbálunk. Nem mondjuk neki, hogy hagyja abba, mert csak idegesíteni akar. Reagálunk a jelzéseire. Ez egy kisbaba esetében miért kellene, hogy máshogy legyen? Nagyon furcsa, hogy még mindig ez a hozzáállás a picikhez.

Arra a pontra, ahol azt érzi, fölösleges jeleznie, mert senkit nem érdekel, mi történik vele. Arról nem is beszélve, hogy a kisbabák is különféle egyéniségek. Van, aki több időt képes egyedül tölteni, nézelődik, komfortosan érzi magát, és van olyan, akinek rengeteg ölelésre, testközelségre van szüksége. Mind rendben van.

Onnantól kezdve mindig reagáltam mindenre. Soha többé nem hagytam sírni a fiamat. Tettem a dolgomat, hisz muszáj, az élet nem áll meg, csak mert lett egy gyerekünk. De kitaláltam a számunkra legjobb megoldást: ha jelzett a fiam, akkor reagáltam. Volt, hogy elég volt egy simogatás, pár szeretetteljes szó. Akadt, hogy fel kellett vennem ringatni kicsit, utána magától kéredzkedett vissza a helyére. S volt olyan, hogy otthon is a hordozókendőben volt, szorosan hozzám tekerve, s édesdeden aludt, amíg főztem. Egy idő után megtanulta, hogy mindig ott vagyok.

Ahogy cseperedett, egyre messzebbre merészkedett. Tudta, hogy van egy biztos hátország, ahol vigyáznak rá, ahova bármikor fordulhat, így biztonságban fedezte fel az egyre szélesebb határait, és érdekes módon, nem lett a szoknyámon ülő anyámasszony katonája.

Nyitókép: Shutterstock