Elegem lett abból, hogy mindig csak a jó kell belőlem!

Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt, amikor először éreztem halálfélelmet - ami aztán rendszeressé vált. Sokáig kínoztak ezek a rosszullétek, de a pszichoterápiának köszönhetően a gyógyulás útjára léptem. Méghozzá gyógyszerek nélkül!

Az elmúlt évek történései sok mindenre megtanítottak. Leginkább arra, hogy az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy lemondjak a saját boldogságomról, és mások befolyásoljanak. Azt is megtanultam: ha folyamatosan elnyomom a bennem lévő igényeket, azzal csak még lejjebb kerülök a negatív spirálban. Bevallom, bátorság kellett ahhoz, hogy szabad utat engedjek a mélyen lapuló érzéseknek - de ahhoz, hogy bátor lehessek, kellett a félelem is, amit legyőzhettem.

A nagy harcom óta másként viszonyulok emberekhez, helyzetekhez. Nem agyalok sokat. Nem tervezek előre, hanem hagyom, hogy spontán történjenek a dolgok. Leszámoltam azzal az abnormális vággyal, hogy mindenki szeressen. Éppen elég görcsölésben volt már részem, és túl nagy árat fizettem érte. Majdnem az egész életemet.

A párkapcsolataimban sem fogok többé meghunyászkodni. Kurvára meguntam, hogy mindig csak a jó kell belőlem. Most már kimondom, ami nyomja a szívemet, és nem teszek úgy, mintha nem lenne semmi bajom. De miért is ne tenném, ha úgy érzem, kirobban belőlem a feszültség? Miért ne borulhatnék ki egy vacakabb nap vagy egy veszekedés után?

Több mint öt évembe került, míg rájöttem, hogy nem kell, és nem is lehet mindig éretten kezelni a helyzeteket. A pánikbetegség borzalmait megélve azt is felismertem, ha elfojtok magamban minden hangulatot és érzést, úgyis kitör a vihar. Nem lehet elkerülni. Én így vagyok egy csomag, a jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Aki elfogad ilyennek, az elfogad, aki nem, az mehet Isten hírével. Ennyi.

Nyitókép: Shutterstock