Egy utolsó levél annak, akit már nem szerethetek többé...

Alig pár napja ért véget egy kapcsolatom majdnem fél év után. És alig pár órája nézette végig velem a hűen szeretett férfi az éjszaka közepén azt, ahogy összepakolja a cuccait. Majd hidegvérrel és rezzenéstelen arccal kisétált az életemből. Reggel 6 óra van, és miután sírva ébredtem, még azért bíztam abban, hogy az egészet csak álmodtam - de az üres lakást végigjárva hamar visszakerültem a valóságba.

Szinte törvényszerű: miután rádöbbensz, hogy véget ért, és az elmúlás fájdalma járja át a tested, csak arra tudsz gondolni, hogy honnan is indult ez az egész. Pont olyan szép pár voltunk, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Életem legrosszabb és legnehezebb időszaka után találkoztam vele, és minden éjjel olyan szerelemmel zuhantam a karjai közé, amelyről azt reméltem, hogy sosem múlhat el.

Boldogok voltunk, és én olyan tiszta és nyitott szívvel álltam a kapcsolatunk elé, amilyennel talán gyerekként mertem utoljára. Feltétlen bizalmat szavaztam neki - viszont ezt neki sosem sikerült viszonoznia... A szerelmének ára volt, és jó néhány feltétele is.

Nagyon nagy hibát követtem el azzal, hogy naivan azt reméltem: ha a múltat ÉN saját magamban lezártam, akkor az valóban le is zárult. De ezt én sem gondolhattam komolyan. Hiába csaptam be magam mögött minden ajtót, ha közben elfelejtettem be is zárni azokat.

Felteszek egy igen egyszerű kérdést:

Engem sosem érdekelt, mi van az ő háta mögött, ő viszont képtelen volt mással törődni. Csak az exek és az exek, meg a rajongók, meg az exek. Lehet, hogy nem reagáltam megfelelően arra, hogy - engem 3 éves kisgyerekként kezelve - megtiltja nekem, hogy bármilyen szintű kapcsolatot tartsak fennt, azzal, aki neki kevésbé szimpatikus. Képtelen voltam ezt az egészet komolyan venni, és csak olcsó féltékenykedésnek láttam.

27 éves vagyok, sajnos - és hála istennek - már nem egy kamasz bakfis. Azt hiszem: ebben a korban már normális, hogy az ember életében léteztek valaha mások is - tehát az enyémben is. Önző és gyerekes módon megpróbálni kisajátítani valakinek nemcsak a jelenét, de a múltját is pedig úgy hiszem, nem a legjobb döntés.

Folyton azzal győzködte magát, hogy ezzel én azt bizonyítom: nekem mások fontosabbak nála. Én pedig abban bíztam, hogy ha lépésről lépésre szép lassan engedek neki, akkor idővel megbékél és rájön, hogy már nem maradt senki és semmi, amiért aggódhat.

Igen ám, csak közben ott volt az a rengeteg veszekedés, amivel szép lassan megöltük a kapcsolatot. Hiába próbáltam én megérteni, ami az ő lelkében zajlik, őt ez visszafelé már kevésbé érdekelte... Addigra már teljesen kiábrándult, és talán már én is. Azt hiszem: idővel már semmi mást nem látott maga előtt, csak a múltamat, és azt sem teljes valójában, hanem úgy, ahogy azt a saját fejében elképzelte. Vagy, ahogy a Facebook üzeneteimből, netán egy régi naplómból kiolvashatta.

Szinte nem is emlékszem olyan napra, amikor ne veszekedtünk volna. És a sok vita egyre mélyebb szintekre süllyedt. Nem volt már olyan nap, mikor ne sírtam volna. Már mindketten teljesen kifordultunk saját magunkból. Elvesztünk.

Sosem éreztem magam még ilyen gyengének, és ő pedig érezve a gyengeségemet, egyre kegyetlenebbé és erősebbé vált. Azt hiszem: talán mindig is ezt akarta.

Nem tudtam mást tenni, mint visszalőni rá. És ezzel megölni örökre mindkettőnket. Nem tudtam mást, mint végül kisírni őt magamból, és végül most kiírni is. Már nem is hibáztatok senkit. Ezt mindketten elcsesztük. Rengeteg hibát követtem el én is, és mindent másképp csinálnék már.

De talán nem véletlen, hogy nem érdemelt a dolog egy új esélyt. Talán mégsem az igazi tánc volt, hiába érzem még most is úgy. Hiszen ha az lett volna, még mindig táncolnánk... És talán már csak egyetlen egy dolog vigasztal: az összetört szív jó, mert azt jelenti, hogy megpróbáltam.

Eliza történetét Takács Solya jegyezte le.

Nyitókép: iStockphoto