Lemondtam a szerelemről: a szívem nem bír tovább reménykedni

Hosszú ideig iszonyúan élveztem a randizást. Még azokkal az emberekkel is szerettem beszélgetni, akikkel nyilvánvaló volt, hogy minket nem egymásnak szánt az ég. Érdekelt mások élete, sorsa, a jelenük és a terveik, na meg persze az is, min mentek keresztül egykor. Jó volt új meglátásokkal, új emberekkel találkozni, olyanokkal, akikkel talán a hétköznapokban sosem futottam volna össze. Erre jók az internetes társkeresők és különböző appok: hogy olyan emberekkel sodorjon össze az algoritmus, akikkel másként sosem találkoztam volna. A lelkesedésem azonban – ahogy az lenni szokott – az idő előrehaladtával egyre csak lankadt, mígnem egyszer csak azon kaptam magam, hogy a randizás is csak egy rutintevékenységgé vált. Jelen voltam, de nem tettem bele a szívemet és a lelkemet.

De nem a lelkesedésemet vesztettem el először, hanem a reményt. Eleinte a kíváncsiság mellett hajtott még valami naiv bizonyosság is: azt hittem, ez tényleg a megfelelő módszer az igazi megtalálására, és mindig vártam, vajon a következő találkozó lesz-e az, ami megpecsételi a sorsomat. Igyekeztem megadni minden randipartnernek és ezáltal magamnak is az esélyt arra, hogy megismerjük egymást.

Nem ítélkeztem gyorsan és nem voltak túlzó elvárásaim. Ismertem magam és tudtam, hogy kit keresek: legfőképp egy olyan embert, akivel kölcsönösen hozzáteszünk egymás életéhez ahelyett, hogy elvennénk belőle. Nem voltak listáim a megfelelő jelöltről, mert tudtam, hogy érezni fogom, ha eljött. Voltam már szerelmes, és szerencsére azt is tudom, milyen érzés az, ha feltétel nélkül szeretnek, vagyis tudtam, mit keresek, mit „kell" éreznem, ha eljön az a bizonyos. Nem siettettem, nem sürgettem, de hiába voltam én nyitott másokra, mindenhez két ember kell. Ha csak az egyik kíváncsi, úgy nem sikerülhet... Az, hogy hiába kerestem, nem találtam, csak egy dolog. Ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy kiábránduljak az igazi kutatásából, de a csalódások, hazugságok és játszmák megtették a hatásukat.

Azért döntöttem úgy, hogy nem keresem tovább – legalábbis egy ideig biztos nem –, mert már nem tudok bízni abban, hogy valóban meg is találom. Nem tölt el sem izgatottsággal sem lelkesedéssel egy új ember megismerésének a gondolata, de szorongással igen. Aki megégette már magát nem egyszer, hanem sokszor, az természetesen fél a tűztől... Ha valamiben pedig valaki ennyire nem találja meg az örömét, abból jó nem sülhet ki. Ezért lemondtam arról, hogy megtalálom a szerelmet. Nem tudom, hogy végleg abbahagyom, vagy csak egy időre függesztem fel a keresést, de az biztos, hogy a szívem most nem tud reménykedni, képtelen bízni, nem tud és nem is akar többször összetörni. Tartozom magamnak annyival, hogy most magamra koncentrálok, ha már mástól nem kaptam meg azt a figyelmet és szeretetet, amire vágytam.

Nyitókép: Shutterstock