Rendszeresen alulválasztok a kapcsolataimban, mert nem hiszem el, hogy jobbat érdemlek

Ha belegondolok, sosem volt olyan párom, aki igazán tetszett volna. A hosszú távú kapcsolataim mind olyan srácokkal voltak, akik mellett simán elmentem volna az utcán, ha nem ismerem őket előtte. Leginkább társkeresőkön ismerkedtem, ahol általában hosszas levelezés előzte meg az első találkozót és én gyakran beleestem abba a hibába, hogy látatlanban is már túl közel kerültem lelkileg a másikhoz. Ennek köszönhetően túl tudtam lépni azon, hogy külsőleg nem úgy nézett ki, mint a képeken, vagy épp kiderült, hogy nagyjából semmije sincsen. Nem voltak az eseteim, sok esetben diplomájuk sem volt és pénzük sem. Én mégis beléjük szerettem.

Sokszor megkaptam, hogy olyan férfiakkal vagyok, akiknél jobbat érdemlek, de engem sosem érdekeltek ezek a megjegyzések. Azok a pasik, akiket én jobbnak láttam, nem érdeklődtek irántam, én pedig nem akartam egyfolytában az elérhetetlen után vágyakozni. Beletörődtem abba, hogy valamilyen szinten kompromisszumot kötök és azt is elhitettem magammal, hogy ez teljesen jó nekem. Szerettem őket, és velük akartam boldog lenni.

Azzal nem számoltam, hogy ezek a férfiak, ahelyett, hogy értékelnének engem, leginkább arra törekedtek, hogy lenyomjanak és teljesen lerombolják az amúgy sem túl stabil önbizalmamat. A melós pasim például állandóan frusztrált volt amiatt, hogy neki nincs diplomája és kétkezi munkából él, és egy idő után mindenbe belekötött. Sosem felejtem el, hogy még jogsija sem volt, de kinevetett amiatt, ahogy beparkoltom egy helyre, és még le is fotózta, hogy megmutassa a haverjainak, milyen béna vagyok. Állandóan kritizálta a külsőmet, a fejemhez vágta, hogy sosem voltam nőies és nem is leszek az, és amúgy is csak egy elkényeztetett kislány vagyok, akinek mindent a segge alá raktak a szülei.

A sok párkapcsolati kudarc után aztán pszichológushoz fordultam, aki pár alkalommal később azzal állt elő, hogy szerinte a legnagyobb probléma az, hogy folyamatosan alulválasztok a párkapcsolataimban.

Ha belegondolok, biztos van ebben igazság, ugyanis azokkal a srácokkal, akik nem tetszenek, mindig sokkal jobban érzem magam. Nincs tétje a velük való beszélgetésnek, így sokkal inkább önmagam tudok lenni, nem érdekel, mit gondolnak, nincs bennem megfelelési kényszer. Bezzeg, ha egy olyan pasi áll előttem, aki vonzó számomra, ott aztán bekapcsol minden, aminek nem kellene.

Úgyhogy igen, alulválasztani biztonságos, ugyanakkor hosszútávon nem kifizetődő. Ahogy az exeim sem tudtak engem értékelni, egy idő után én sem tudtam felnézni rájuk, vagy talán a legnagyobb probléma az, hogy nem tudtam igazán rajongani értük. Márpedig a férfiak elvárják, hogy istenként tekintsünk rájuk és ha ez nem megy, hamar frusztráltak lesznek. A helyzet iróniája, hogy valójában sosem voltam mellettük biztonságban.

Nem feltétlenül a diplomán, a pénzen vagy a külsőn van a hangsúly, hanem az értékrenden, a gondolkodásmódon és az emberi értékeken. Régebben mindig ott követtem el a hibát, hogy már görcsösen vágytam egy párkapcsolatra, ma már inkább egyedül élek, mint hogy számomra méltatlan kapcsolatokba bonyolódjak bele. Rájöttem, hogy saját magamat kell először ahhoz megszeretnem, hogy a külvilág is ezt tükrözze vissza és ma már hiszek abban, hogy méltó vagyok egy számomra vonzó férfi szerelmére.

Nyitókép: Shutterstock