Mióta szakítottunk, boldog ember vagyok!

Jött, amikor kedve volt, ment, amikor jónak látta, és persze beszélt, gyötörte, megvetette, kioktatta, belerúgott. Az évek teltek - értékes hetek, hónapok, melyek a legszebbek, legboldogabbak lehettek volna -, hol csendben, hol pedig hangos védekezésben.

Próbálta megóvni a párjától a testét és a lelkét, legalább szavakkal erősebbnek és keményebbnek mutatni magát. Valójában azonban nem ilyen volt, hanem érzékeny, kedves, komoly gondolkodású. Nem tudott hátat fordítani, amikor segítséget kért tőle valaki, nem tudta ellökni azt, akit szeretett, nem volt képes ok nélkül haragudni. Adni, imádni, támogatni viszont annál inkább.

Aztán egy napon a sok erőtlen próbálkozás mégis meghozta gyümölcsét. Határozottan kiállt magáért, a gondolataiért, az értékeiért. Azért, hogy megmutassa: többé nem lehet bántani. Nem karcolhat a párja még egy rovátkát a lelkére, nem törheti apró darabokra a szívét. Nincs több lehetőség, sem próbálkozás.

Két nap után a férfi feladta, és elment, talán egy újabb, gyengébb áldozatot keresni, akit gyötörhet. Bár az is lehet, hogy csak a nő könyörgésére várt, hátha sírva felhívja majd, hogy jöjjön vissza. Kivárt, hátha a legnagyobb győzelmét könyvelheti majd el... Csakhogy ezúttal tévedett. A nő ugyanis nem tört meg, hiszen évekig mást sem tett, mint várt, hogy megoldódjon a helyzet.

Persze félt, eleinte maga sem tudta, mitől. Az egyedülléttől, vagy attól, hogy mégis visszajön a férfi... Félve járta körbe a lakást, mintha attól tartana, hogy hirtelen előugrik valamelyik ajtó mögül. Ezt akarta, erre várt, most mégsem tudott örülni, mert érezte, nincs véglegesen lezárva a dolog, ez csak átmeneti időszak. Mi van, ha beleéli magát, megszokja, és egyszer csak betoppan a férfi? Mi van, ha sosem fog tudni örülni, mert nem hiszi el, hogy ez már valóban így marad?

Az első éjszaka kemény volt és gyötrelmes. Inkább a nappalra vágyott, mint az ágyban fekvésre. Így akarta sürgetni az időt, hiszen az minden sebet begyógyít. Úgy tűnt, igaza van: másnap sokkal könnyedebben állt a dolgokhoz. Mosolygott, elképzelte a jövőt, és nem sötét fellegeket látott, hanem csodás napsütést, reményt, boldogságot.

Aztán megint egy ijesztő éjszaka következett: az ágy kényelmetlennek tűnt, az álmok rosszak, félelemkeltőek voltak. A harmadik napot mindenféle várakozás és rettegés nélkül töltötte el, végigcsinálta, hullámvölgyekkel- és hegyekkel ugyan, de egyik sem okozott benne maradandó nyomot.
Egy fáradt ágyba zuhanás után, negyedik nap reggel felhúzta a redőnyt, és sütött a nap. Mintha valaki üzenni szeretett volna neki, hogy ideje eltemetni a múltat, mostantól fogva csak előre tekintsen.

Ezután már nem számolta a férfitől külön töltött napokat, csak azt remélte, hogy kettő, majd három számjegyűek lesznek. Minden percért hálát adott, minden mosolyt megduplázott, az életöröm pedig csak úgy sugárzott belőle. Sugárzóan gyönyörű volt, sminkkel vagy anélkül egyaránt, és irigylésre méltóan könnyed. Azt persze csak ő tudta, hogy évek kemény munkájának, gyötrő várakozásának eredménye ez a mostani könnyedség, boldog felszabadultság...

Nyitókép: Shutterstock