Gyerekként utáltam a sportot, és ez a felnőtt életemre is kihat

Nem mondhatja senki, hogy kiskoromban nem ismertettek meg velem jó néhány sportot. Általános iskolában jártunk úszni, rendszeresen mentünk jégkorcsolyázni, lehetőség volt táncra is, és ezekhez hozzá jöttek a tipikus gyerekkori tesiórás sportok, mint a röplabda, a kosár vagy a foci.

Teltebb kislány lévén egyiket sem szerettem, mert nehezen mozogtam. Na jó, nem voltam kimondottan túlsúlyos, de azért a testalkatom kicsiként igencsak megalapozta a sporttal való kapcsolatomat és a felnőttkori testmozgáshoz való viszonyulásomat. Ehhez hozzájárult az is, hogy néha nevetség tárgyává váltam, az alkatom miatt sokszor megszóltak. Gyűlöltem például átöltözni tesi óra előtt, vagy fürdőruhát felvenni úszáson, ezekből pedig az következett, hogy nem mindig szerettem volna részt venni a foglalkozásokon, úgy éreztem, rám erőltetik.

Szerintem az, hogy utáltam mindegyiket csinálni, igenis hatással volt később rám, így felnőttként muszáj voltam kényszeríteni saját magamat arra, hogy elmenjek valahova és mozogjak egy kicsit. A kezdeti nehézségekhez képest a helyzet mára sokat javult, hiszen azóta szeretek biciklizni, korizni, edzőterembe járni, úszni, és ha a kedvem éppen olyan, még a futásra is rászánom magam.

Az sem mindegy, hogy egy kisgyereket hogyan szoktatnak a szülei vagy a környezete a sportoláshoz és a testmozgáshoz kiskorában. Anyukáméktól sose láttam olyan igazi sportos példákat, mert amikor családi program volt, elmentünk közösen valahova, az sosem volt a testmozgáshoz köthető. Meglehet, szakács lévén a szüleim sem voltak sose azok a tipikus szálkás testalkatúak, és mivel ők sem sportoltak úgy igazán semmit, én is ezt láttam tőlük, hát én sem tettem.

Nem mondom, hogy nem akartak e téren segíteni engem, mert beírattak mindenféle órára, amit éppen kitaláltam, jártam például teniszezni és karatézni, sőt röplabda foglalkozáson is részt vettem, de egyikben sem találtam meg önmagamat. Lehet, hogy ezt annak is köszönhetem, hogy visszagondolva, egyik sportág sem tetszett akkor, csupán azért jártam, mert egy-egy osztálytársam is be volt íratva. Talán, ha lett volna egy olyan közeg anno, ahova szívesen jártam volna mozogni, másként alakult volna a gyerekkori „sportkarrierem."

Kutatások igazolják, hogy azok a gyerekek, akik korán elkezdenek sportolni, felnőttként kitartóbban küzdenek az életben, ha kudarc éri őket, hamarabb felállnak belőle, és jobban ellenállnak az élet adta kihívásoknak, mint azok, akik nem sportoltak. Gondolom, ez azért nem mindenkire igaz, hiszen erre jómagam is rácáfolok. Nem gondolnám, hogy kevésbé küzdenék az életben, vagy nem vagyok annyira kitartó, mint azok a barátaim, akik kicsiként is sportoltak és szerették is, hiszen talán az átlagnál jobban hajtok előre az életben.

Mindig tanul valamit az ember. A sporttal kapcsolatosan például én azt tanultam meg, hogy igenis ösztönözni kell majd a gyerekeimet, hogy sportoljanak, és minél több mozgással kapcsolatos közös programot szeretnék velük szervezni. Hagynom kell, hogy kicsiként a testmozgásnak azt a formáját válasszák, amelyiket szeretnék, és amiben jól érzik magukat, és fontos, hogy semmit ne erőltessek rájuk, ha nem tetszik nekik valamelyik, megyek velük tovább, és próbálgatom velük, melyik az ő igazi sportáguk, és külön öröm, ha ez a hobbijukká is válik később.

Nyitókép: Shutterstock