Tönkretetted a fiad szerelmét. Remélem, boldog vagy, kedves Mama!

Ráadásul tudtam, hogy ez egy új szituáció számodra, mert ő még nem vitt haza más lányt előttem - így adtam időt, hogy megszokd az új helyzetet. Jó fej voltam, kedves, és abban bíztam, ha megismersz, megkedvelsz majd. De te erre képtelen voltál. Szerencsére mindig tudtam, hogy nem velem van a baj (a korábbi barátaim anyukái szerettek) - láttam, hogy te ezt egy versenynek fogod fel, és úgy éled meg, elveszem a fiadat tőled.

Nem akartam elvenni, csak szeretni akartam. De te megakadályoztad mindenféle módszerrel, ahogy tudtad. Állandóan hívogattad, tönkretetted a legintimebb pillanatainkat. Persze őt is hibáztatom, mert felnőtt fejjel napi többször is telefonálni anyával szerintem nem normális. De ő túlságosan megszokta, hogy ki kell téged szolgálnia, ugrania kell, ha bármit kérsz - különben jön a sértődés és az érzelmi zsarolás. És ő ugrott, mert fontos vagy neki.

Én sosem azt akartam, hogy ne légy neki fontos, csak azt, hogy én is kiemelt helyet kapjak az életében. De itt csak egy főszereplő lehetett, mert te nem tűrtél meg egy vetélytársat. Tényleg mindent bevetettél - ellenem hangoltad, duruzsoltál a fülébe. Pedig ha esélyt adtál volna nekem, rájöhettél volna, hogy nincs velem semmi baj: értelmes vagyok, normális családból jövök, nem volt semmi nagy hibám - csak az, hogy be akartam kerülni a családodba.

Azt nem mondhattam el neki, hogy közben én már kiismertelek, és sajnos nem vagy olyan ember, akit szeretni tudnék... El tudtalak fogadni, mert az ő anyukája vagy, de valóban nem akartam, hogy túl nagy szerepet tölts be az életemben. De kizárni sosem akartalak az életünkből, csak határokat szerettem volna szabni. Ám ezt nem viselted el...

Hát elérted végül, hogy a fiad úgy érezze, választania kell kettőnk között. Sosem kérted erre nyíltan, ahogy én sem. De érezte a feszültséget közöttünk, hallgatta mindkét oldalról, és egy idő után nem tudta elviselni. Győzött a gyermeki megfelelni akarása (amit túlzottan is kialakítottál benne) - és inkább engem (minket, a szerelmünket) adott fel.

Amíg be nem látod, hogy a fiad felnőtt, ezért el kell engedned, mert nem magadnak szülted, és már nem te kellene, hogy legyél az első az életében, addig úgysem hagyod majd, hogy ő boldog legyen. Persze ez most már legyen az ő gondja. Én sajnos nem tudtam felnyitni a szemét, és belefáradtam ebbe az örökös harcba.

Remélem, most boldog vagy. Igaz, hogy a fiad nem az, de tudom, ez neked nem számít - a fontos az, hogy nyertél - mert újra te vagy az egyetlen nő az életében. Hát gratulálok a "győzelemhez"!

Kovács Vera

Nyitókép: Shutterstock