Olyan akarok lenni, mint Wednesday, többé nem akarok megfelelni másoknak

A megfelelési kényszer korunk egyik népbetegsége, ami nyilván sokkal komplexebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Amikor megszületünk, még nem akarunk megfelelni a szülőknek, sírunk éjszaka, sírunk, ha éhesek vagyunk és ha valami nem tetszik. A csecsemőt nem érdekli, hogy az édesanyja napokig nem alszik, a saját érdekeit nézi, és ezzel nincs is semmi gond.

Így születnek a jó kislányok és kisfiúk, akik nem akarnak problémát okozni, ha kell, láthatatlanok, ha kell, eljátszanak magukban, jól tanulnak, kerülik a balhét, csak hogy anyut és aput tehermentesítsék.

Gyerekként a szülők számunkra az istenek, és hát lássuk be, erősen függünk is tőlük, így általában mindent elkövetünk azért, hogy szeressenek bennünket. A gond az, hogy ahogy felnövünk, követjük ezt a mintát, meg akarunk felelni a főnöknek, a barátoknak, a párunknak.

Általában ők azok, aki egyszer csak borítanak mindent, felmondanak és csak utazgatnak a nagyvilágban, vagy egy jól menő állást lecserélnek arra, hogy fessenek, írjanak vagy valamilyen kreatív tevékenységet végezzenek. Az ember alapvető igénye, hogy megtalálja önmagát, hogy megértse, ki ő és mi a feladata ezen a Földön, ez pedig csak akkor megy, ha már nem a megfelelési kényszer hajtja. A legtöbben azonban benne ragadnak az elvárások mocsarában és úgy élik le az életüket, hogy sosem élték meg azokat a dolgokat, amelyekre a szívük mélyén vágytak.

Aztán jön egy ilyen sorozat, mint a Wednesday, és teljesen rákattanunk, rajongunk érte, mert ő végre nem az elvárások rabja, ő mer önmaga lenni, azaz egy szabad lélek. Márpedig, ha valaki szabad, ahhoz mások is vonzódnak. És itt jön egy nagy ellentmondás: mi mindent megteszünk, hogy mások szeressenek, görcsösen próbálunk megfelelni és lássuk be, sok esetben nem igazán válik be ez a taktika. Engem legalábbis nem szerettek jobban azért, mert jól viselkedtem, sőt, a párkapcsolataimnak kifejezetten nem tett jól ez a megértő, toleráns, „jókislány" szerep. Azt az embert viszont csodáljuk, aki magasról tesz a megfelelési kényszerekre, rajongunk érte, követjük, mi is olyanok akarunk lenni, mint ő. De akkor mégis mi miért nem tudunk önmagunk lenni?

Azt hiszem, hogy a legnagyobb gátló tényező az, hogy félünk, ha tényleg megmutatjuk az igazi, sok esetben nem vonzó valódi énünket, akkor az nem fog másoknak tetszeni. Wednesday-jel ellenétben a legtöbb ember nem szereti és nem is bírja elviselni a magányt, így fontos számára, hogy barátai legyenek és hogy – és itt visszatérek az eredeti gondolatmenetre – szeressék. Bármennyire is közhelyes, szeretet nélkül nem tudunk létezni, illetve tudunk, de belesorvad a lelkünk. Ezért azt a taktikát alkalmazzuk, hogy nem mutatjuk meg teljesen az igazi arcunkat, majd azt sérelmezzük, hogy nem önmagunkért szeretnek minket.

Persze Wednesday egy extrém példa, de ha őt elfogadták mások olyannak, amilyen, akkor mi mitől tartunk? Hisz azokért az emberekért amúgy sem kár, akik mellett nem lehetünk önmagunk. Úgyhogy, az én egyik újévi fogadalmam, hogy szeretnék olyan lenni, mint Wednesday Addams, abban az értelemben, hogy nem akarom többé mások elvárásai szerint élni az életemet.

Nyitókép: YouTube