Fáj, ha úgy érzed, vége, de az fáj a legjobban, ha hallgatsz...

Tudod, fáj, ha úgy érzed, vége, ennyi volt. Fáj, ha azt mondod, elköltözöl és csak emlékek maradunk egymás számára. De, tudod mit? Az fáj a legjobban, ha hallgatsz. Ha nem beszélsz, ha nem felelsz a kimondatlan és a néma kérdéseimre. Ha tagadsz. Tudod, érzem. Érzem, mi zajlik benned.

A megérzések, még ha félelmetesek is, ha szeretjük is elhessegetni azokat, mert sokszor olyan irracionálisnak tűnnek, mégis igazak és mindig megsúgják a valóságot. Csöndesen, csinnadrattától és magyarázattól mentesen. Egyszercsak halkan, nyugodtan megszólalnak odabent, s abban a pillanatban pontosan tudod, valósat állítanak. Aztán persze jönnek a hárítások, a magyarázatok, érzelmek és gondolatok tömkelege, amik mindent összezavarnak és az ember máris messzire kerül attól az első bizonyosságtól.

De attól az még ott marad és marcangol. Jelez a testem. Összeszoruló gyomromban alattomos kő hízik, a szívem dermedt, a torkomban gombóc és olyan mélységes fájdalom és szomorúság honol bennem, amitől élni alig lehet. Tudod, fáj, ha vége lett benned mindennek, ami mi ketten voltunk. De még jobban fáj, hogy némán hallgatsz és meghazudtolsz. Ölelsz, csókolsz, hozzám bújsz, de érzem, ez már nem az, ami volt. Mondod ezerszer, hogy szeretsz, hogy én vagyok a minden, de szinte már túl gyanús, hogy egész nap ezt hajtogatod. A szavaid üresen koppannak a lelkemben.

Valami megváltozott, érzem. S te tagadsz. Túl hevesen bizonygatod, minden rendben és túl dühösen, támadva reagálsz, ha rákérdezek dolgokra. Lehet, te nem veszed észre, de ezek számomra mind árulkodó jelek. Amikor átölelsz, már nem érzem a szíved, hogy összekapcsolódna velem. Már nem úgy nyújtod felém a tenyered, a karod, ahogy megszoktam, amikor hazaérsz és felém nyúlva várod vigyorogva, hogy a karjaid közé bújjak és a mellkasodra hajtsam a fejem, a megszokott helyemre. Dermedten, merev izmokkal, bénult lélekkel és lyukas szívvel hallgatom a szívverésed. Fáj, hogy már csak félig, vagy talán már annyira sem vagy itt.

Forrás: Shutterstock

Talán a lelkiismereted még itt tart, de érzem, tudom, lélekben rég máshol jársz már. A tested, csak idő kérdése, mikor követi útra kelt lényedet. Rettenetesen fáj. De sokkal jobban kínoz, hogy nem mondod ki. Beszélsz régi dolgokról, akkor milyen jó volt, mesélsz az álmaidról, ahol más nők kerülgetnek, s te ugyan elhajtod őket, mondván, feleséged van, s én gondolhatnék arra, lám, még álmodban is hű vagy hozzám. De valahogy mégsem érzem, hogy biztonságban lennék. Vajon mi hiányzik neked, ami miatt újra és újra azt álmodod, üldöznek a nők és mind téged akar?

Sok volt a gond, tudom. Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy egy is elég lett volna az egészből, de szeretettel, szerelemmel mindennel megbirkóztunk, mindent megoldottunk. S most, valahogy, mintha elfáradtál volna. Mintha számot vetnél magadban, sokszor látom, elgondolkodva, nagyon komolyan nézel. Amikor észreveszem, azonnal rendezed az arcvonásaid, a tekinteted megtöltöd azzal, amit szeretek látni, ha rám nézel, de mégis érzem, valami nincs rendben.

De hiába kérdezlek, mindig tagadsz. Azt mondod, te nem érzed, amiről beszélek. Én igen. Minden apró jel üzen, beszél, ordít, csak talán te még nem akarsz róluk tudomást venni. Nekem már fáj. Nagyon.  

Elmehetsz, ha úgy érzed, lejárt az időnk. Elengedlek. Érzem, az energiád már más felé fókuszál, más nő került a középpontba, ahol eddig én voltam. Csak egyet kérek: ne hazudj. Ne húzd az időt, menj, ha menned kell.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek