Halálosan belefáradtam abba, hogy bizonygassam, elég jó vagyok

Nehéz évem volt: folyamatosan bizonyítani szerettem volna a munkahelyemen, de állandóan falakba ütköztem, közben pedig próbáltam megtalálni a páromat, de a szerelem csak nem érkezett meg az életembe. Néha azt érzem, hogy minden energiám arra megy el, hogy a felszínen maradjak a háborgó tengeren, hogy bebizonyítsam magamnak és másoknak: értékes és szerethető ember vagyok.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy minden ember egy csoda, és nem kell azért semmit sem tenni, hogy szeressenek. Képes vagyok arra, hogy az eszemmel értelmezzem ezt a mondatot, ugyanakkor én mindig azt éreztem, hogy ha mindent megteszek és megszakadok, akkor sem tudok elég jó lenni. Nem vagyok elég jó az anyámnak, mert nem dicsekedhet el azzal, hogy a lánya férjhez ment és saját családja van, nem vagyok elég jó a barátaimnak, mert zavarja őket, hogy az vagyok, aki vagyok és nem vagyok elég jó a pasiknak, mert mindig könnyen megtalálják bennem a hibát. De leginkább nem vagyok elég jó saját magamnak, mert nem azt az életet élem, amit gyerekkoromban elképzeltem magamnak.

Néha azt érzem, hogy nem bírom tovább, nem akarok tovább egyedül élni, ugyanakkor belefáradtam a parttalan párkeresési kísérletekbe, melyeknek általában csalódás a vége. Az egész évem arról szól, hogy próbálok egy szebb és jobb életet teremteni magamnak, hogy a nehézségek ellenére is jól legyek, de néha azt érzem, hogy az én erőm is véges, és lemerülök, mint egy Duracell-nyuszi. Persze az eszemmel tudom, minden úgy van jól, ahogy van, és az évek során rengeteget tanultam a magányból és a szerencsétlenül alakuló párkapcsolataimból, de úgy érzem, hogy most már elég a tanulásból, szeretnék pár nyugis és boldog évet, ami nem a küszködésről szól.

Baromi nehéz egyedül helytállni ebben a kegyetlen és bizonytalan világban. Néha semmi másra nem vágyom jobban, mint egy férfi ölelésére, aki közben azt suttogja, hogy minden rendben lesz és nem kell ezt egyedül végigcsinálnom. Ehelyett bénábbnál bénább randikra járok, ahol mindig úgy érzem magam, mint egy állásinterjún. Rendszerint elhangzik, a "de hát hogyhogy egyedül vagy még" kérdés, szinte vizslatnak, hogy mégis mi a baj velem.

Forrás: Shutterstock

Mindenesetre elég szomorú, hogy a legtöbb embertől azt hallom a környezetemben, hogy gyakran azt érzi, nem elég jó. De tényleg ennyire rosszak lennénk? Szerintem inkább az a helyzet, hogy az emberek nagy része nincs rendben önmagával, tele vagyunk sérülésekkel, melyeket nem vagyunk képesek egyedül begyógyítani, ezért szükségünk van valakire, hogy enyhítse a nyomorunkat. A legtöbben arra vágyunk, hogy valaki mentsen meg a szürke hétköznapoktól, és szeressen, ahogy mi sosem tudtuk szeretni önmagunkat. Ezt ideig-óráig meg is kapjuk, de amikor múlik a rózsaszín köd, akkor arcon csap a valóság, és ezért sokkal könnyebb a másikat gyűlölni vagy épp hibáztatni.

Én már kezdem elengedni azt, hogy másoknak elég jó legyek. Ha valaki képes így szeretni és elfogadni, annak nagyon örülök, de aki nem, arra nincs szükségem az életemben. Talán a legfontosabb, hogy képes legyek önmagammal megbékélni, hisz ami bent, az kint, amíg én azt gondolom magamról, hogy kevés vagyok, addig mások is ezt fogják rólam gondolni. Néha épp magunknak a legnehezebb megbocsátani, hisz általában magunkkal még sokkal szigorúbbak vagyunk, mint másokkal. De van az a pont, amikor elfárad a lelkünk a sok küzdelemben és megfelelésben és megértjük, hogy nem az számít, mások mit mondanak, hanem az, mi mit gondolunk saját magunkról.

Nyitókép: Shutterstock 

Ezek is érdekelhetnek