Tökéletes anyós-meny viszony? Ára van, de megválaszthatod, kivel éljen a fiad

Sokszor mondják, hogy a családtagjait nem választhatja meg az ember. Ebben mondjuk én nem hiszek, a lélekvándorlás és egyebek okán, de tegyük fel, hogy valóban nem választhatjuk egymást. A barátainkat és az új családtagokat azonban igen. Például a felnőtt gyermekünk párját.

Azt hiszem, minden család életében mérföldkő, amikor az első komoly kapcsolat megérkezik a gyerekünk életébe. S megint egy másik, amikor már olyan komoly a dolog, hogy nem kérdés, maradni fog a „jövevény".

Anno, fiatal felnőtt koromban megfogadtam, hogy nem leszek az a tipikus anyós. Nem leszek sárkány. Nem azt nézem majd, mi az, ami nem tetszik, hanem bízom majd a gyerekem értékítéletében. S tudom, olyan lányt hoz majd haza, akivel rendben leszünk. Kölcsönösen.

Aztán megszületett a fiam, és hipp-hopp felnőtt. Nekem egy szempillantásnak tűnt az egész. Feltűntek a lányok. Egyet-kettőt haza is hozott bemutatni. Nos, igyekeztem, de bevallom, ezek az első próbálkozások nem voltak túl szerencsések. Neki is tanulnia kellett, hogy mit akar és mit nem. Mi az, ami belefér neki egy kapcsolatba és mi az, ami nem. Igyekeztünk. Akkor is, amikor pontosan láttuk az első pillanatban, hogy nem lesz jó. Mert nem illenek össze. Túl nagy a különbség. Vagy a lány működése volt olyan, amilyen. Vagy éppen a gyerekemé.

De ezt mind félretettük, és szívesen fogadtuk őket, függetlenül attól, mi mit gondoltunk. Jóindulattal és elfogadással közelítettünk mindig. Időnként nem volt könnyű. Ami mégis könnyített a helyzeten, hogy mindig beszélgettünk. A fiammal is és a barátnőivel is. Azok a kislányok valamiféle félig barátnőként, félig pótanyukaként tekintettek rám. Nem voltak sokan, sőt! Bevallom, ezért hálás voltam. Büszke voltam a gyerekemre, hogy soha nem a mennyiség hajtotta. Azt hiszem, ritka kincs ez, főleg egy fiúnál manapság.

Jelezte azt is, ha gond volt. Mindent alaposan átgondolt, mielőtt bármit lépett. És minden kapcsolata után levonta a tanulságot és azt valóban meg is tanulta. Néha a barátai viccesen, szeretettel ugratták: „Bármelyik lányt megkaphatod, miért nem használod ki?" Ő meg csak somolygott és annyit mondott: „Akárki nem kell. Elvagyok így is."

Telt-múlt az idő és egyszer csak mutatott egy képet egy lányról. Pár hét múlva pedig be is mutatta őt. S akkor bennem valami megszólalt.

- Ez a kislány elviszi a fiunkat – mondtam a férjemnek.

- Ugyan – felelte – gyerekek még.

- Igaz. De mindketten nagyon érettek, tudatosak. És egy anya megérzi ezt.

Senki sem hitt nekem, mindenki a bevált sémát hangoztatta, hogy még nagyon fiatalok, még lesz más. De én tudtam, hogy nem így van. Tényleg annyira komolyak, felelősségteljesek mindketten, és láttam rajtuk a tökéletes összhangot. Mondhatnám, hogy arra külön büszke voltam, hogy a lány éppen olyan, mint én. A fiam olyan nőt választott, mint az anyukája. Reméltem, hogy ez pozitív dolognak számít. De aztán ős is vigyorogva hangoztatta: „Anya, hát szerinted ilyen példa után nekem másfajta jó lenne?"

A lényeg azonban az, hogy soha nem tapasztalt érzések jártak át. Megmelegedett a szívem, a lelkem. Mert láttam, tényleg egyben vannak és tudatosan kezelik a dolgaikat. Ma már itt laknak nálunk. Még tanulnak, de dolgoznak és tervezik a közös jövőjüket. Gyűjtik a pénzt, konkrét csapásirányt dolgoztak ki. És ez a kislány a legelső pillanattól kezdve, magától értetődő természetességgel lett a családunk teljes jogú tagja. Igazi ajándék az életünkben.

Hihetetlenül felemelő az egész. Nagyon hálás vagyok érte. Mindenkinek azt kívánom, tapasztalja meg ezt a csodát. De senki se felejtse el, ahogy mást sem, ezt sem adják ingyen. Azért működik jól a kapcsolatunk, mert alapvetően mindannyian rendben vagyunk.

Niytókép: Shitterstock