Belájkolni az exed új barátnőjének a fotóját - kínos és rettenetes helyzetek a hétköznapokból

Van néhány apró parám már gyerekkorom óta. Nagyon óvatosan iszom, nehogy leigyam magam vagy félrenyeljek és megfulladjak. Néha azonban még így is kihagy az agyam, és azon kapom magam, hogy az innivalóm tartalmának jó része már az arcomon és a ruhámon van, mivel nemes egyszerűséggel elfelejtettem, hogyan kell inni.

Éles helyzetekben hajlamos autopilótára kapcsolni az agyam, ilyenkor pedig - valószínűleg - rengeteg butaságot hordok össze, amikre két perccel később már nem is emlékszem, de utána még napokig tudom magam hülyén érezni.

Óvatosan és extrán odafigyelve megyek az utcán, nehogy hasra essek - többnyire. Amikor nem, akkor pedig megállás nélkül botladozom, és csodálkozom, hogy nem tört el még soha egyetlen csontom sem.

Nem szeretek olyan liftbe beszállni, amiben már vannak mások is, mert mindig feszengek a kínos csendtől, vagy attól, hogy a csend megszakad, és valaki beszélgetést próbál kezdeményezni.

Múltkor otthon ültem kint a 2. emeleti erkélyen és gyanútlanul telefonáltam, amikor egyszerre négy galamb is úgy döntött, hogy berepül hozzám. Azt nem tudom, hogy ők rémültek-e meg jobban vagy én, de az biztos, hogy a szemközti épületben dolgozó munkásoknak feldobtam a napját a sikolyommal és azzal, hogy kis híján leestem a székről ijedtemben. Konkrétan a hasukat fogták a röhögéstől, miközben (ugyanúgy magamon nevetve) próbáltam nem szívrohamot kapni.

Így hát - gondoltam - összeszedek olyan, rettenetesen kínos (egyébként egészen hétköznapi) szituációkat, amikor az ember legszívesebben elsüllyedne, és soha többet nem bújna ki a biztonságot nyújtó otthona falai közül:

Összefutni egy távoli ismerőssel az utcán - most akkor köszönjek vagy ne köszönjek? Tegyek úgy, mintha észre sem vettem volna? Ugyan már, felnőtt ember vagyok, csak rápillantok és biccentek egyet... Természetesen ilyenkor a másik tesz úgy, mintha nem vett volna észre, én pedig úgy nézek ki, mint valami pszichopata, aki meredten bámul egy vadidegenre, és tutibiztos azt tervezgeti, hogy hogyan fogja meggyilkolni.

Amikor valaki mond valamit, és te már kétszer visszakérdeztél, hogy mit mondott, mert nem hallottad - tessék?? Hogy tessék?? Mi van?? Ja, ja, persze, igen, én is. Óvatos bólintás, finom mosoly, belül pedig rimánkodás, hogy nem épp arra bólogattál, hogy szeretsz gyerekeket enni.

Amikor valami, amit viselsz vagy amin ülsz, olyan hangot ad ki, mintha szellenetettél volna - az ember pedig ilyenkor természetesen rákvörös fejjel újra és újra megismétli a hangot előidéző mozdulatsort, majd kelletlenül sóhajt egyet, miközben a fejét csóválja, jelezve MINDENKI felé, hogy az nem egy kósza puki volt, hanem a szék mozdult meg.

Véletlenül lájkolni valakinek az Insta-fotóját - például az exed új barátnőjének a fotóját. Ilyenkor nem is tudom mi a jó megoldás. Talán nevet változtatni és elköltözni a világ másik felére.

Félrenyelni bárhol a koronavírus-járvány tombolása alatt - ha éppen nem fulladoznál a megállíthatatlanul újra és újra rád törő köhögőrohamoktól, akkor el tudnád mondani az embereknek, akik gyilkos tekintetekkel méregetnek, és tüntetően arrébb mennek a közeledből, hogy nem covidos vagy, de ha valaki nem ütögeti meg a hátadat, valószínűleg megfulladsz.

Amikor az anyukáddal sorban álltok a kasszánál, ő pedig még visszaszalad valamiért, téged otthagyva - gyerekként ez volt az egyik legsúlyosabb rémálmom, mivel az én anyukám is rengetegszer megtette ugyanezt, azonban minden ilyen alkalommal még bőven nem ért vissza, amikor már sorrakerültünk, én pedig csak álltam, mint akit ottfelejtettek, és fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mi van.

Amikor a Boldog születésnapot című örökzöldet éneklik neked - vajon eddig is ennyire útban volt a karom? Mit lehet csinálni két karral, hova tegyem? Vajon természetes a mosolyom? Látszik, hogy inkább meghalnék, minthogy itt legyek? Mosolyogj! Volt valaha bárki, aki nem gyűlölte ezt a helyzetet? Még mindig mosolyogj! Most már hazamehetek?

Nyitókép: Shutterstock