Segítség, egyet szültem, mégis két gyerekem van!

Zsófi azt mesélte, hogy neki két gyereke van. Először nem esett le, néztem tányér szemekkel. Aztán persze rájöttem.

Arról beszélt, hogy van a gyereke és van a férje, aki szintén gyerek státuszban létezik. Bevallom, meglepődtem. Nem ismertem igazán Zsoltot, de kívülről nézve teljesen férfias volt. Ám, ahogy hallgattam Zsófit, megdöbbentem.

"Tudod te, milyen az, amikor sok év után szembesülsz azzal, hogy a férjed egy nagyra nőtt gyerek?!  Nem tudom, hogy nem láttam az elején. Én voltam a hülye, tudom. Azt hiszem, nem akartam látni. Viccesnek találtam, hogy állandóan bohóckodik és megnevettet. Nem tudtam, ez mivel jár" - mesélte barátnőm, és tényleg nagyon elkeseredettnek tűnt.

Kavargattam a kávémat és hallgattam a panaszáradatot. Hogy Zsoltot ki kell szolgálni. Mert természetes neki, hogy még a tányért is leszedi utána. Hogy semmit nem segít. Ignorálja a háztartási munkát, a gyerekkel való tanulást, és azt is, ha orvoshoz kell menni. Zsófi csak sorolta, sorolta a sérelmeit. Annál a pontnál, amikor vadul ecsetelte a ruhásszekrényes sztorit, bevallom, elnevettem magam. Elképzeltem a szituációt, amit mellesleg én is ismerek.

- Drágám, hol van a kedvenc sárga pólóm?

- A ruhásszekrényben. Felülről a második polc. Jobb kupacban középen.

- Nem találom.

Forrás: Shutterstock

És láttam a lelki szemeim előtt: Zsolt áll a szekrény előtt, és néz. És nem érti, hogy nem látja. És még vár, hátha kiugrik az a fránya póló a kezébe. De nem. Ekkor jön a „nem találom". És pontosan láttam, Zsófi hogyan ugrik erre. Ez nálunk is előfordul néha, de engem túlzottan nem érdekel. Nyilván azért, mert életem férfijai, a férjem és a fiam nem gyerekmódban üzemelnek. Néha simán belefér. Viszont láttam, hogy Zsófinál ez már alaposan kiveri a biztosítékot. Ömlött és ömlött belőle a panasz.

Egy idő után eltűnődtem, vajon szereti-e a férjét? Tény, hogy bármikor, amikor náluk voltam, ugyanaz a szituáció fogadott. Zsolt a padlón rohangált négykézláb a fiukkal, vagy éppen a kanapén heverészett, miközben Zsófi azt sem tudta, mihez fogjon. Láttam a barátnőm összeszorított száját, megfeszülő állkapcsát. Figyeltem, hogy nő benne a feszültség, de soha nem szólt. Végül megkérdeztem.

- Te Zsófi! Szóltál már Zsoltnak emiatt? Próbáltátok megbeszélni?
- Nem! Hát ezt mondani kell?
- Gondolom, ha magától nem megy, akkor igen.

Úgy nézett rám, mint aki ufót lát. Hogy ezt így is lehet? Lehet szólni? Vagy éppen kell? Naná! Lehetőleg még a legelején, mielőtt elmérgesedne.

- Eszembe jutott még valami – folytattam. – Miért vagy ennyire túlzóan felelősségvállaló? Miért érzed úgy, hogy a férjed semmire sem képes? Belegondoltál már abba, hogy éppen azért viselkedik egyre inkább így, mert ezt közvetíted felé?
- Ezt meg hogy érted? – háborgott Zsófi.
- Úgy, hogy azzal, hogy mindent megcsinálsz helyette némán, azt üzened, hogy ő nem képes rá. Akkor minek erőlködjön? Lehet, hogy kétszereplős ez a történet. Akkor is, ha megértem a dühödet.

Zsófi csak nézett, most már lelassulva kalamolt a bögréjében a kis kanállal. Elmélázva bámult ki az ablakon. Aztán hirtelen felállt, rám nézett és közölte:

- Most haza megyek és ezt elmondom Zsoltnak. Nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű a megoldás.

Azzal elviharzott, engem meg ott hagyott egy rakás süteménnyel és az érintetlen kávéjával. Pár nap múlva felhívott:

- Te, ez működik! Köszi!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek