Ha egy férfi káromkodik, az oké, de ha egy nő, az már egyből szentségtörés? Hát b.szdmeg...

Én úgy nőttem fel, hogy a mi családunkban nem káromkodtak a felnőttek sem. Vagyis ez így nem igaz. Káromkodtak, csak szépen. Ilyeneket mondtak: "Azt a rézfán fütyülő rézangyalát!", vagy "Hogy a budi dőljön össze!" és "Azt a kutya mindenit! "A legdurvább esetben az szaladt ki, hogy a "Jóisten fosson nyakon!"

A tatámnak volt egy szabadszájú nővére. Sokféle dolgot sutyorogtak róla. Hogy vénlány. Magának való. Meg azt, hogy lázadó és szabadosan él. És azt is, hogy boszorkány, mert mindenféle fura dolgot művelt. Soha nem találkoztam vele, csupán egyetlenegyszer, de az az egy alkalom is meghatározó volt.

Mamiéknál voltam, ücsörögtem éppen a kedvenc helyemen az udvarban a lugas előtt. Szóltak, hogy jön a néni. Valósággal vigyázzba álltam, annyira kíváncsi voltam már rá. S akkor megérkezett. Magas volt, erős csontú, nagydarab asszony. Rengeteg haja kontyban, szoknyája kicsivel a térde fölött. Fehér, elől a gomboknál csipkefodros átlátszó blúza patyolat. Mezítláb volt, szandálban, látszott az erős lábfeje.

Nem sokat teketóriázott. Elém dobbant, szemügyre vett. A lábamat sokáig figyelte. Zavaromban a lábujjaimmal a köveket vakarásztam. Rám emelte a tekintetét. Huncut volt, bölcs, fürkésző.

- Na, szóval te volnál az. Hát ide figyelj! Neked jó erős a lábfejed. Ez egy nőnél jót jelent. Tudod, miért? Mert akinek erős lába van, az két lábbal áll a földön. Tud gyereket szülni. Tudja, mit jelent nőnek lenni. Érted, amit mondok?

- Értem – feleltem, pedig fogalmam sem volt, miről beszél. Elnevette magát.

- Dehogy érted! Miért nem azt mondod, amit gondolsz, te kis lepkefing? - azzal fogta magát és úgy lehajolt a lábujjaihoz, mintha csak húsz éves lett volna. Felegyenesedett és figyelt.

Forrás: Shutterstock

- Na, ezt is jegyezd meg. Maradj rugalmas. Ha megmerevedsz, vége az életednek. Egyébként a kurva életbe, miért vagy így megszeppenve?

Elkerekedett a szemem, én otthon azelőtt ilyet nem hallottam. Nem is tudtam megszólalni továbbra sem.

- Na! Ne mondd, hogy ilyen kis nyámnyila vagy! Hogy lesz így boszorkány belőled? Zavar a kurva életbe? Itt senki sem beszél így, igaz-e? Tudok ennél cifrábbakat is, de nem akarom őket megbotránkoztatni – intett fejével a család felé.

- Szabad csúnyán beszélni? – szakadt ki belőlem. Mert be kellett valljam ott a némaságomban, bizony nekem voltak már akkor is csúnya gondolataim.

- Hogy szabad-e! Kötelező! Egy bassza meg, vagy egy picsába ordítás csodákra képes.

Próbáltam én magyarázni, hogy itt senki sem káromkodik. Nekem pláne nem szabad. De a néni csak legyintett és közölte, hogy a káromkodás rendben van. A megfelelő keretek között. A megfelelő helyen. S akkor elmesélte, hogy ő minden nap káromkodik. Lehet, hogy ez nem helyes. Nem úrinőhöz illő. De neki jól esik, mert amikor ideges, ordítva kikáromkodja magát és világbéke van. Bár igaz, a mindennapokban is káromkodik. Aztán megitta a kávéját, megcsipkedte a képem, rikoltva elköszönt, és nyoma sem volt.

Azóta én sokat gondolkodtam ezen a káromkodás dolgon. Teljesen meghasonult állapotba kerültem. Egyfelől én hiszem, hogy a régi korokban még volt a méltóságnak egy olyan foka, hogy nem káromkodtak. Főleg a nők nem. Aztán változott a világ, s a csúnya kifejezések lassan beépültek a mindennapokba. S bár a férfiak előszeretettel káromkodtak, ha nők tették ugyanezt, közfelháborodást okozott. Érdekes módon, ez a mai napig megmaradt. Valahogy mindig azt hallom, persze, ronda, ha egy férfi káromkodik. Na, de ha egy nő! Én nem tudom, mi a különbség.

Azért nem, mert a káromkodással például úgy tudjuk levezetni a dühünket, feszültségünket, agresszivitásunkat, hogy közben nem öljük le a másikat. Azt hiszem, nyíltan vagy titokban mindenki káromkodik. Lehet, hogy tévedek. Nem tudom. Az biztos, amikor a fiam megszületett, leszoktam róla. Százas járt neki minden ronda szóért. Aztán valahogy visszatért. Nem tudok tőle szabadulni. Nem mondom, hogy megállás nélkül ömlik belőlem, de azért nem vagyok szent. Rendkívül ronda dolgokat is képes vagyok káromkodni. Amint tudjuk, a magyar nyelv ebben (is) zseniális. Időnként rámtör, nem kéne.

Forrás: Shutterstock

Azt olvastam egyszer, hogy a káromkodásnak egészségmegtartó funkciója van. Azért, mert amíg a beszéd a bal agykéregből származik, addig a ronda beszéd máshonnan. Az evolúció korai szakaszában alakultak ki a vulgáris kifejezések, az érzelmeket vezérlő limbikus rendszerben. És ott is maradtak. Így amikor elöntenek bennünket a túlfűtött érzelmek, akkor bekapcsol a limbikus rendszer. Ez pedig egyenes út ahhoz, hogy magunkban vagy hangosan, de kicsúszzon ez meg az.

Ráadásul azt is írták, hogy enyhíti a stresszt és csökkenti a fájdalmat. Na, ezt tapasztaltam a szülésemnél. Bevallom, egy kocsis pironkodott volna, de nekem segített. Utána azért elgondolkodtam magamon. És azóta is mindig. Időnként rámtör, hogy nem úrinőhöz méltó a káromkodás. Aztán meg arra jutok, hogy időnként belefér. De okosabb továbbra sem lettem.

Azt sem tudtam megfejteni, miért jogos a káromkodás egy férfi esetében, egy nőében miért nem? Nekem a ronda beszéd mindenkinél ugyanúgy ronda. Bevallom, nem szeretem, ha bárki, vagy akár én, megállás nélkül csak így képes kommunikálni. De az évek alatt elfogadtam, a káromkodás az életem része marad. Nem állandóan, de amikor egy istenes feszült helyzetben elordítom magam, az bizony segít.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek