A szerelmi bánat ezer arca

Egy égi magaslatokba felszökő, majd a szakadék legmélyére lezúduló hullámvasútra ültem fel, amikor ráébredtem, hogy nem szeretnek viszont.

Egyszerre imádom, gyűlölöm, és meghalnék érte. Egyik pillanatban minden sejtemmel azt érzem, hogy összedől a világ, nincs értelme az életemnek, és semmiben nem lelem már örömömet. Aztán egyszer csak jön a felismerés: szingli napjaim elkezdődtek, előttem megannyi lehetőség, az élet császára vagyok! Sok ember bújik ki belőlem: a szerelmes, a csalódott, a dühös, az átvert, a tagadó, a bizakodó és a reményvesztett.

Én voltam a lúzer

Nyilvánvaló, hogy elszúrtam valamit. Bár másképp tettem volna... Talán, ha kedvesebb vagyok, nem öntöm magamra a kólát, vagy még szebben nézek. Lehet mégiscsak ugrani kellett volna, amikor hívott? Nem, nem vagyok csicska. Akkor mit rontottam el? - Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mi lett volna, ha... Persze mélyen, legbelül tudom, hogy az égvilágon semmi, csak ő nem érezte azt, amit én. Ennyi.

Forrás: Shutterstock

Ő volt a köcsög

Gyűlölöm, hogy így csőbe húzott. Dögöljön meg az ilyen! Én nem kellettem neki? Én??? Fogalma sincs, hogy milyen jól járt volna velem, én mindent megadtam volna neki. Nem baj, majd amikor már találkozott sok hülyével, úgyis engem fog visszasírni.

Az egóm épp elássa magát

Ragaszkodom hozzá, az érzéshez, az egész "se veled, se nélküled" kapcsolathoz, mert képtelen vagyok feldolgozni, hogy nem kellettem neki. Nem valakinek, hanem NEKI, akibe szerelmes voltam (öhm, vagyok). Mi lesz így velem a jövőben? Mi lesz, ha másnak sem fogok kelleni? "Ünnepélyesen megfogadom, hogy többé nem leszek szerelmes!" - és már képzeletben el is kezdem berendezni a jövőbeli macskáim játszó szobáját...

"Soha ne hagyjon el benneteket a remény!"

Komolyan, ez mekkora baromság? A remény minden szép elrontója, láncra ver, és nem ereszt többé. Ha épp kilábalnék, indulnék előre, és végre már pár óránál többet is tudok aludni éjszakánként, akkor egyszer csak jön valami, ami visszaránt. Egy kósza hír, egy üzenet, sőt, akár a közös dalunkat hallgatva is elhiszem, hogy ő is épp rám gondol (persze...), a kedvenc kocsmánk előtt elbuszozva pedig feléled a remény, hogy amivel áltatott, talán nem is volt hazugság (ó, hogyne!). A remény rabja vagyok.

Forrás: Shutterstock

Képtelen vagyok elengedni

Nehéz manapság olyan szerelmet találni, ami az az igazi, csontig hatoló, perzselő érzés, amitől minden nap egy picit meghalsz. Valljuk be: jó szerelmesnek lenni, még ha olykor fáj is. Találni valakit, aki annyira megfog, hogy nemcsak elvegetálsz vele a mindennapok szürkeségében, hanem szenvedéllyel éled meg a közös pillanataitokat. Egyszer csak minden dal, minden film, minden íz és illat róla mesél. Ezt elengedni pedig a legnehezebb feladat a világon.

Felemésztő fájdalom

Mint lejönni a drogról... pontosan ilyen egy szerelmi bánat. Azt érzed, hogy nélküle nincs élet, sosem fog már sütni a Nap, és senki sem pótolhatja az űrt a szívedben. Nem tudsz enni, aludni, értelmetlennek tűnik minden. Aztán egyszer csak jobb lesz. Észreveszed, hogy minden nap egyre rövidebb ideig vagy bánatos, és egyre többször látod meg a kis dolgokban is a szépet. Kapaszkodj ezekbe! Ragadj meg teljes erőddel minden apróságot, ami a kínkeserves napok után végre mosolyt csal az arcodra! Ugyanis ezek fognak visszahozni az életbe, még akkor is, ha most úgy érzed, hogy csupán csipetnyi morzsák az éhező lelkednek.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek