Amikor a szerelem megfojtja önmagát

Minden tökéletes volt - az elején. Azt hittük, hogy ő meg én együtt leszünk örökkön-örökké.
Aztán a szivárványos napok helyét átvették a szürke hétköznapok, és csak számlák érkeztek a postaládába a szerelmes levelek helyett. Már nem volt pillangó a gyomorban, és a tűz, ami nemrég még lángolt, már csak úgy parázslott, mint a péntek délutáni grillezés maradék hamuja este tizenegykor.

Hónapokig küzdöttünk egymásért, próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet a baj, mit és hol rontottunk el. De nem jöttünk rá. Aztán egy jó fél évvel később, miközben egy kávézó ablakából bámultam kifelé, ráeszméltem: elveszítettük saját magunkat a kapcsolatunkban.  

Megértettem, hogy:

• El kell fogadnom, hogy ő is ember, aki vágyakozik, és célokat tűz ki maga elé - ami a saját személyiségfejlődését szolgálja. Az motiválja, hogy a saját álmait valóra válthassa.
• Tiszteletben kell tartanom, hogy ő egy különálló személy - nem kell, hogy folyamatosan "egyek" legyünk, mert akkor szépen lassan elsüllyedünk egymásban - ahelyett, hogy felemelkednénk.
• Azért leszek valakinek a társa, hogy boldogabbá tegyem - ahogyan ő is ezt teszi velem -, nem azért, hogy helyettem élje az életemet.
• Fel kell ismernem, hogy egy kapcsolatot két személy és három személyes névmás alkot: én, te, mi. Nem csak én, nem csak te és nem csak mi.

A legnagyobb hiba az volt, hogy elfelejtettük, hogy önálló emberek vagyunk, saját álmokkal. Miközben foggal-körömmel küzdöttünk, hogy megteremtsük a "közöst", nem vettük észre, hogy szépen, lassan elvesztünk egymásban. Eltűntek azok a dolgok az életünkből, amikért akkor dolgoztunk, mikor egyedül voltunk.

Így, mint egy néma, gyilkos kór a szervezetben, lassan megölte egymást két szerető szív: megszűnt létezni a nő és a férfi, létrejött kettőnk keveréke, az önmagukat elvesztett boldognak tűnő pár. Elmúlt a varázs.  

Mert lehet a cél közös - sőt kell is -, de ha valamelyik fél csak egy picit is úgy érzi, ez nem az ő útja, akkor kezdődik el a lassú és kegyetlen őrlődés, a "Mit adtam fel érted?"

Mert igaz, hogy a szerelemben eltűnik az én, megszűnik az ego, de nem mindegy, hogy mekkora mértékben. Változunk, formálódunk, csak közben fel sem tűnik, hogy ha nem vigyázunk, akkor elveszik belőlünk az a valaki, akibe a másik valaha beleszeretett.

Némán, csendben felőrlődtünk - és ezzel együtt a kapcsolat is. Ahelyett, hogy tiszteletben tartottuk volna az egyetlen istenadta dolgot, ami megkülönböztet minket az állatoktól: a szabad akaratot, a saját életet és álmokat. Megtanultam, hogy csak akkor teljesedhetsz ki valakiben, ha a saját utadat sem felejted el járni. A szerelmes hernyó sem feledkezik meg pillangóvá válni, csak azért, mert csúszómászóként is boldog.

Nyitókép: iStockphoto