Végül mégis engem választottál...

Biztos voltam benne, hogy már Ferihegyen ül, és várja a madarat, ami elrepíti őt egy olyan világba, ahol én megszűnök létezni. Gondolataimat csak az ablaktörlő lapát furcsa csikorgása zavarta meg egy-egy röpke pillanatra. Nem emlékszem, hogyan jutottam el hazáig. Áthajtottam vajon a piroson? Betartottam a sebességhatárokat?

Már ez sem érdekelt, csak a tudat, hogy perceken belül néma társam lesz a négy fal, "akinek" cenzúrázatlanul kiönthetem a szívem, aki előtt összeomolhatok, aki ítélkezés nélkül hallgat majd meg. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de a gangra lépve nagyot dobbant a szívem - majd' kiugrott a helyéről. Mert ő ott állt... Nem Ferihegyen, nem máshol a világon, hanem az ÉN ajtómban.

Hajából víz csöpögött, a válláról félig lecsúszott kabátjára. Pirosra fázott kezével egyre csak a bőrönd fogantyúját szorongatta. Látványától épp olyan gyorsasággal gyűlt könny a szemembe, mint ahogy az eső cseppjei verték az ereszt. Csak álltam ott, és közben öröm és bánat keveréke árasztotta el a testem. Földbe gyökerezett lábaim figyelmeztettek: ha előre lépek, azzal nemcsak egy lépést teszek, hanem megváltoztatom az életemet is.

Mégis megtettem. Erősen öleltem ázott testét, amit azt hiszem, sosem akartam elengedni. Kevés olyan pillanat van az ember életében, amikor azt érzi, bár sose érne véget - ez ilyen volt. Érintése újra felszínre hozta az évek óta elnyomott érzelmeket, vágyakat. Egész végig hazudtunk magunknak: hamis kapcsolatokat építettünk, amelyekben egymást kerestük. De a másik sosem volt olyan jó. Nem volt olyan határozott és sármos, nem remegtem bele a csókjaiba, érintéseibe, de még egy pillanatig sem nézett rám úgy, ahogy ő.

Ez sosem fog véget érni. Mi már a természet törvényei alapján működünk, mint ahogy a Föld kering a Nap körül. Minden nap mosolygok a világra, pedig valaki más mellett ébredek fel. De ahogy a Nap felkel, Te is újra és újra felbukkansz az életemben - pedig mennyire nem akartalak, minden porcikámmal elutasítottalak. Egészen addig a nyári éjszakáig, amikor először megcsókoltál. Attól a naptól kezdve részemmé váltál...

Majd egy napon rezzenéstelen arccal közölted, hogy elmész, és ki tudja, mikor látlak újra... Mosolygó arccal léptem ki az ajtódon, majd a liftbe érve elöntött a hiányod okozta fájdalom. Szerettelek, de sosem mondtam ki. Elhagytál - ebben is te voltál az első, mégis engem hibáztattál, hogy folyton csak elhagyjuk egymást: te kapcsolatokba menekülsz, én pedig az állandóságba.

De most mégis átmelegedett ujjaiddal törlöd le a könnyeket az arcomról. Közben karjaid közt a világ is megszűnt létezni. Nem számít, hogy mit hoz a holnap, hány rosszalló szempár néz majd vissza rám, vagy hányan akarnak majd "jó útra" téríteni néhány tipikus közhellyel. Tudod, most ez mind nem számít, mert ha a kezemet fogod, semmi sem tűnik elérhetetlennek.

Juhász Barbi

Nyitókép: Shutterstock