Végül mégis engem választottál...

A hazafelé vezető út még sosem volt ennyire hosszú. Autók száguldottak el mellettem, de én mintha nem lettem volna a kocsiban - hatalmukba kerítettek a gondolataim. Fájdalom mardosta a torkom, és szüntelenül csak egy dologra tudtam koncentrálni: elveszítettem őt.

Biztos voltam benne, hogy már Ferihegyen ül, és várja a madarat, ami elrepíti őt egy olyan világba, ahol én megszűnök létezni. Gondolataimat csak az ablaktörlő lapát furcsa csikorgása zavarta meg egy-egy röpke pillanatra. Nem emlékszem, hogyan jutottam el hazáig. Áthajtottam vajon a piroson? Betartottam a sebességhatárokat?

Már ez sem érdekelt, csak a tudat, hogy perceken belül néma társam lesz a négy fal, "akinek" cenzúrázatlanul kiönthetem a szívem, aki előtt összeomolhatok, aki ítélkezés nélkül hallgat majd meg. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de a gangra lépve nagyot dobbant a szívem - majd' kiugrott a helyéről. Mert ő ott állt... Nem Ferihegyen, nem máshol a világon, hanem az ÉN ajtómban.

Hajából víz csöpögött, a válláról félig lecsúszott kabátjára. Pirosra fázott kezével egyre csak a bőrönd fogantyúját szorongatta. Látványától épp olyan gyorsasággal gyűlt könny a szemembe, mint ahogy az eső cseppjei verték az ereszt. Csak álltam ott, és közben öröm és bánat keveréke árasztotta el a testem. Földbe gyökerezett lábaim figyelmeztettek: ha előre lépek, azzal nemcsak egy lépést teszek, hanem megváltoztatom az életemet is.

Forrás: Shutterstock

Mégis megtettem. Erősen öleltem ázott testét, amit azt hiszem, sosem akartam elengedni. Kevés olyan pillanat van az ember életében, amikor azt érzi, bár sose érne véget - ez ilyen volt. Érintése újra felszínre hozta az évek óta elnyomott érzelmeket, vágyakat. Egész végig hazudtunk magunknak: hamis kapcsolatokat építettünk, amelyekben egymást kerestük. De a másik sosem volt olyan jó. Nem volt olyan határozott és sármos, nem remegtem bele a csókjaiba, érintéseibe, de még egy pillanatig sem nézett rám úgy, ahogy ő.

Ez sosem fog véget érni. Mi már a természet törvényei alapján működünk, mint ahogy a Föld kering a Nap körül. Minden nap mosolygok a világra, pedig valaki más mellett ébredek fel. De ahogy a Nap felkel, Te is újra és újra felbukkansz az életemben - pedig mennyire nem akartalak, minden porcikámmal elutasítottalak. Egészen addig a nyári éjszakáig, amikor először megcsókoltál. Attól a naptól kezdve részemmé váltál...

Majd egy napon rezzenéstelen arccal közölted, hogy elmész, és ki tudja, mikor látlak újra... Mosolygó arccal léptem ki az ajtódon, majd a liftbe érve elöntött a hiányod okozta fájdalom. Szerettelek, de sosem mondtam ki. Elhagytál - ebben is te voltál az első, mégis engem hibáztattál, hogy folyton csak elhagyjuk egymást: te kapcsolatokba menekülsz, én pedig az állandóságba.

De most mégis átmelegedett ujjaiddal törlöd le a könnyeket az arcomról. Közben karjaid közt a világ is megszűnt létezni. Nem számít, hogy mit hoz a holnap, hány rosszalló szempár néz majd vissza rám, vagy hányan akarnak majd "jó útra" téríteni néhány tipikus közhellyel. Tudod, most ez mind nem számít, mert ha a kezemet fogod, semmi sem tűnik elérhetetlennek.

Juhász Barbi

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek