Ha a férfi igazán szeret

Sokat mesélt már az édesapjáról, akiről egészen különleges kép bontakozott ki előttem. Minél többet tudtam meg erről az emberről, annál jobban megismertem a barátnőmet is. Teljesen egyformák voltak. A különbség mindössze abban rejlett, hogy az egyikük férfi-, a másikuk női kiadásban élte ugyanúgy az életét.

Janka elmondása alapján kialakult bennem egy kép az édesapjáról, egy egészen különleges férfiról, illetve emberről. Kemény, konok személy volt. Az a fajta, akinek a saját belső törvényeinél semmi sem fontosabb. Gyerekkora óta azt tanította a lányának, hogy az elveinket soha, semmilyen körülmények között nem adjuk fel. Erőre nevelte, tartásra, küzdésre, a szó nemes és pozitív értelmében. Bár tény, hogy az ilyesfajta élet soha nem könnyű. Janka, akit az apja a saját életének példájával oktatott, látta és tudta, hogy rengeteg alkalommal kerül emiatt nehéz helyzetbe imádott édesapja. Ugyanakkor azt is látta, hogy hosszútávon mégis kifizetődőbb így élni, mint megalkuvón. Az apja, - minden vele történt dolog ellenére - úgy aludt, mint a tej.

Sokoldalú ember volt. Keménysége és sziklaszilárdsága mellett egy művész is lakozott benne. Gyönyörű képeket festett, rajzolt szénnel, fára égetett mintákat. Amihez csak nyúlt, az csodává vált. Ugyanakkor értett minden gyakorlati dologhoz is. Talán nem is volt olyan, amit ne tudott volna megjavítani, szerelni, felépíteni. Hatalmas szabadságvágya mellett paradox módon családcentrikus is volt. Nem volt könnyű vele annak, akit nem ilyen természettel áldott meg a sors, de mindenki nagyon szerette. Pedig időről időre eltűnt, elvonult festeni, barangolni, rengeteg magával töltött időre volt szüksége. Ám, amikor visszatért, minden porcikája, rezdülése jelen volt. Nekem mindig Munkácsy jutott róla eszembe, a vad és szabad, öntörvényű festő.

Néztem a barátnőmet, aki ugyanilyen összetett személyiség volt. Soha nem találkoztam még hasonló emberrel. Lenyűgözött. Szerettem, imádtam vele lenni, ugyanakkor valahogy idegenkedtem is tőle, vagy nem is tudom, mi a jó szó a vele kapcsolatos érzéseimre. Annyira más volt, annyira különleges és időnként érthetetlen. És mégis, soha, senkit nem szerettem annyira, mint őt. Hihetetlen elfogadás és szeretet sugárzott belőle és valami elképesztő erő. Sokan tartottak tőle, pedig mindig arra törekedett, hogy jót tegyen másokkal.

Nem tűrte a hazugságot és a mellébeszélést - sem magával, sem másokkal szemben. Ahogy ültünk és hallgattam, megkérdeztem tőle, mi az az emlék, ami meghatározó volt, és most elmesélné? Sok történetet hallottam már, gondoltam, ezekből mesél majd, de nem így történt. Rám nézett nyugodt, töprengő tekintettel, a szája sarkában lassan megjelent egy félmosoly. Messzire nézve kezdett beszélni.

Az édesapjánál volt látogatóban. Kamasz volt még, de már félig nő. Akkoriban nagyon nőiesen öltözött, mindent hangsúlyozott, mégis volt valami meghatározhatatlanul egyedi stílusa. Nem zavarta, hogy senki más nem hordott olyan kompozíciókat, mint ő, és az sem érdekelte, ha megbámulták, sőt! Úgy tudott visszanézni, hogy senki sem állta a tekintetét. Szóval, az édesapjával volt, és egy bevásárlóutcában sétáltak. Egyik butik követte a másikat. Az egyik kirakat előtt Janka leragadt: az üveg mögött, a próbababán volt egy halvány türkiz, lágy esésű, selyem trikó és egy szoknya.

Janka nézte egy darabig, de látta az árakat, ezért eszébe sem jutott, hogy bemenjen a boltba. Sóhajtott egy halkat, és sétáltak tovább. Pár nap múlva teljesen feltöltődve ért haza, néha-néha még eszébe jutott az a szoknya, de már majdnem elfelejtette.

Egy napon csöngetett a postás: méretes papírdobozt tartott a kezében, rajta Janka nevével. Csodálkozva vette át. Fogott egy kést, felhasította a ragasztást, és elállt a lélegzete.

Nevetve, sikongatva öltözött. A tükörben elhűlve nézte magát: ez vagyok én – gondolta. A doboz alján egy cetli lapult, egyetlen mondattal: