A nagy Ő, aki sosem lehetett teljesen az enyém...

Az első együttlétünk hűtlenség volt részemről - életemben először. Miattad. Aztán legközelebb te csaltad velem a barátnődet. Én meg végig azon agyaltam, hogy vajon csak egy numera vagyok-e neked.

Az eljegyzésem napján jelentkeztél legközelebb, amikor épp a mennyországban éreztem magam, és rózsaszín felhőkön lépkedtem. Megírtam sms-ben, hogy vége, ne keress. Viszont valahol mélyen az volt minden vágyam, hogy lépj színre, és bizonyítsd be: több vagyok, mint egy skalp. De életedben először azt tetted, amit kértem...

Mindennap eszembe jutsz. Most is, mindjárt keltenem kell a gyerekemet, de arra gondolok, hogy ő akár a tiéd is lehetne. És tudom, ha majd egyszer meghallom, hogy gyermeket vártok a pároddal, akkor egy kicsit meg fogok halni. Te voltál, és vagy eddig az egyetlen, aki mellett nőnek érezhettem magam, és úgy tudott megcsókolni, hogy elveszítsem a józan gondolkodás képességét.

De nem akarok így élni: a múltra vágyva, azon rágódva, hogy milyen jövőt tudtunk volna építeni mi ketten. Mintha konokul ülnék egy képzeletbeli buszmegállóban, és csak várnám, és várnám a buszt... Napra éj, éjjelre nap jön, és én csak várok a buszra, miközben ott parkol a saját autóm, valamint rengeteg más tömegközlekedési eszköz húz el a hátam mögött... Amik ugyanúgy át tudnának vinni a boldogság kapuján - ha hagynám, csak én arra a nyomorult, egyetlen buszra várok megrögzötten.

Forgács Léna

Nyitókép: Shutterstock