Ha szeretnél, azt mondanád: te disznó!

A kisfiú gondterhelt ábrázattal ücsörgött a szobájában. Egész lényéből áradt a töprengés.

Aztán az udvaron ült, a kis sámliján, nyakában bőrszíjon lakáskulcs, rövidnadrágos, tornacipős lábai keresztben. Drótos szemüvege mögött csintalan tekintet figyelt, de most az is messzire révedt.
A család jött-ment körülötte. Mindenki vetett rá egy-egy lopott pillantást, de nem zavarták meg. Gondolták, egyszer majd csak megszólal és kiböki, mi rágja a lelkét.

Hűséges kutyája elunta a dolgot. Fogta magát, és nemes egyszerűséggel a lábfejére ült, onnan nézett fel rá okos szemeivel. Némán sugározta a kérdést: „Kis gazdám, mi bánt? Nekem elmondhatod." A kisfiú, mintha érezte volna ezt a kimondatlan, néma üzenetet, birizgálni kezdte a kutya fülét, majd lassan ránézett, óriásit sóhajtott, és a jószágnak szegezte a kérdést: „Szerinted elmondhatom anyának?" 

Válasz híján magával beszélte meg a dolgot, és végre felállt. Hóna alá csapta az ülőalkalmatosságát, elbattyogott a felnőttek közé, és leült közéjük. Továbbra is szótlanul, de most már kissé tüntetve: valaki csak észreveszi végre, hogy ő itt ücsörög, nagy lelki válság közepette. De a felnőttek csak nem szólították meg. Továbbra is tiszteletben tartották, hogy tanakodik magában. Egy idő után a kisfiú feszengeni kezdett, vakarózott, izgett-mozgott, nem találta a helyét. Végül nem bírta tovább és felugrott.

- Szomorú vagyok! Nem látjátok? - A felnőttek szép nyugodtan ránéztek, ki-ki letette a keze ügyében lévő ezt meg azt.
- De, látjuk, csak nem akartunk zavarni. Mire van szükséged? – kérdezte az apukája.
- Most már semmire, már nagyon szomorú vagyok!
- Ahogy gondolod, de én azért elmesélném. Nem jó szomorkodni, nem gondolod?
- De! De nem neked akarom elmesélni, hanem anyának, viszont ő hozzám sem szól.

Az anyukája tűnődve figyelte az aranyszőke hajú kisfiút, megsimogatta a buksiját és megkérdezte:
- Eljössz velem sétálni a szőlőbe? Megnézzük, kövérek lettek-e már a szemek? Na, mit szólsz?
- Jó – morrant egyet a kisfiú és szépen elindult.

Forrás: Shutterstock

Egy darabig némán baktattak, a kisfiú dacosan maga elé bámult. Csökönyös kis jószág, nem volt könnyű vele. Az anyukája jobb híján meg-megállt, a szeme elé nyújtott mindenféle érdekes dolgot.  A kisfiú egyszer csak felé fordult:

- Szeretsz te engem, anya?
- Miféle kérdés ez? Már hogyne szeretnélek? Miért jutott ez az eszedbe?
- Csak.
- Nézd, ha nem mondod el, mi a baj, nem tudok segíteni. Nagyon szeretlek. Fogalmam sincs, miért gondolod, hogy nem így van.
- Azért... azért... mert...
- Nyugodtan elmondhatod – guggolt elé az anyukája. – Megoldjuk, bármi is az. Jó?
- Jó. Tudom, hogy szereted apát. Amikor böfög, mindig nevetsz és azt mondod neki, ó, te disznó! És meglegyinted. És nevetsz is. De, ha én böfögök, nekem csak azt mondod, te malac. Én nem vagyok malac. Már nagyon sokat gyakorolok, mert biztos nem jó, ahogy én böfögök, mert kicsi vagyok és nem tudok nagyot. De már egyre nagyobbat tudok, mert gyakorolok, és te mégis azt mondod csak, hogy malac vagyok. Ha szeretnél, azt mondanád, amit apának, hogy te disznó.

Az anyukája döbbenten guggolt egy pillanatig, aztán kiszakadt belőle a nevetés. Erre álmában sem gondolt volna.
- Figyelj, én csak kedveskedni akartam neked. Mert tényleg kicsi vagy. És az igazi disznóknál is malacnak hívják a gyerekmalacokat. Érted? Apád az apadisznó, te meg a malacka vagy. Ha akarod, téged is hívhatlak disznónak.
- Akarom, igen. Azt, hogy nekem is azt mondd, amit apának, hogy te disznó, és akkor mi férfiak disznók vagyunk, és kész!
- Rendben. Akkor mostantól téged is disznónak foglak hívni, ha böfögsz.

Anya és fia ezzel elintézték a dolgot és békés egyetértésben visszasétáltak a többiekhez. Onnantól fogva, a kisfiú úton-útfélen böfögött és nagy gyönyörűségére ledisznózták.

Helyreállt a rend.

 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek