Egy csók, ami megváltoztatta az életem...

Számomra csak egy kellemes tavaszi hétvége volt a múltból, és a fiatalság könnyedsége maradandóbb nyomot hagyott a lelkemben, mint az a csók veled. Nem azért, mert nem volt élvezetes, vagy ne jelentettél volna sokat számomra.

Mint barát, haver, beszélgetőpartner... Kedveltelek, ahogyan a fiatalságot is, de azóta sok tavaszt éltem meg, így az emléke egy kicsit homályba veszett. Fontosabb volt számomra, amit akkor éreztem: a végtelen szabadság. Nem voltak kétségeim, hogy minden sikerülni fog, szerelem és karrier egyszerre. Mindenre képesnek éreztem magam, ahogyan azt is biztosan tudtam, hogy a lehetőségek egymást megelőzve próbálnak majd az utamba kerülni.

 

Így is volt... egy darabig, míg el nem múlt az a hétvége, majd a tavasz is. Mintha az évszakkal együtt minden megváltozott volna. Persze, az is lehet, hogy én voltam, aki túl sokat várt a jövőtől, és rohant volna elé. Nem tudom, csak azt, hogy lassan eltávolodtunk egymástól: ritkultak a telefonhívások és az üzenetek.  

Már nem emlékszem, melyikünk felejtett el írni, csak arra, hogy eljött egy olyan hétfő, amikor nélküled kezdtem el a hetet. Addig a napig kicsit többek voltunk barátnál, és lehetett volna belőlünk bármi: a másik örök társa, élete szerelme. Ám, nem adtunk egymásnak több esélyt, és lassan a régit is elfelejtettük - amíg újra fel nem bukkantál.

Megcsörrent a telefonom: a szám ismeretlen, a hangod ismerős volt. Úgy meséltél, mintha az a bizonyos hétvége csak tegnap lett volna, mintha nem éltünk volna egymástól külön tíz évig. Meséltél, és én figyeltem. Mindenre emlékeztél, olyan apróságokra is, amiket én már elfelejtettem. Kedvesen a véleményemet kérted egy dologgal kapcsolatban, én pedig örömmel beszéltem. Aztán elhangzott egy váratlan mondat, mely nemcsak a múltat, de a régi érzéseket is visszahozta: "Életem legjobb csókja veled volt. Nem felejtem el soha!"

Forrás: Shutterstock

 

 

Féltve őrzött emlékekről, törékeny reményekről vallottál, és a hangod nemcsak nosztalgiázott, hanem bizakodott is. Hogy talán én is hasonlóan érzek, és a közös múlt számomra is olyan értékes. Hiszen végig a lelkünkben őriztük, még ha nem is gondoltunk rá. A hangodat hallva azonban minden emlék előjött: a tavasz, a szabadság... Rádöbbentem, hogy mindkettőt miattad éreztem akkora kincsnek.

Mert te voltál az, aki megmutatta számomra, hogy mindenre képes vagyok, és bármit elérhetek. Hogy ne féljek, csak bízzak: legfőképpen önmagamban. A szavaid újra hitet adtak, ezúttal kettőnkkel kapcsolatban: látni, érezni akartalak, hozzád simulni, veled lenni.

Nem tudtam, egyedül élsz-e a világban, csak reméltem, hogy igen. Ahogyan én sem találtam még meg azt, aki a mindenséget jelentheti számomra, úgy talán te sem. Hogy nem véletlen, hogy visszataláltunk egymáshoz, mert te nem adtad fel, én pedig nem feledtelek. Csak most döbbentem rá, mennyire hiányoztál az életemből - hogy a könnyedség csak veled és melletted képzelhető el, mert úgy adsz figyelmet és szerelmet, hogy ezzel szabaddá és boldoggá teszel.

Ferencz Gabriella novellája


Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek