Anyám azt kérdezte: Mit várok az én koromban és az én helyzetemben?

Miért mondom mindezt? Nos, egy vasárnap édesanyámhoz voltunk hivatalosak ebédre, én pedig felhoztam ezt a témát, mire anyu kezében megállt a fakanál. Rám nézett, és teljesen komolyan megkérdezte tőlem: Kislányom, mit vársz még a te korodban és a te helyzetedben?Éreztem a hangjából a lesajnálást, amiben semmi, de semmi rosszindulat nem volt, csak színtiszta szánalom. Így látott a saját anyám. Bukottan. Olyannak, aki rossz férfit választott vagy csak szimplán képtelen volt összetartani a kapcsolatát, most pedig itt áll egy gyerekkel, magányosan. Értem, mire gondolt. Elvégre az ő generációjában a nők nem rúgtak fel mindent csak azért, mert... boldogtalanul tengődtek. Vagy mert megcsalták, verték, megalázták őket. A jó asszony köténye mindent eltakar – ugye? Én meg, képes voltam tizenkét év után kilépni a rossz kapcsolatomból. Nem érdekelt sem státusz, sem anyagi helyzet, nekem szabadulnom kellett. Tudom jól, hogy anyám ezt sosem fogja megérteni. Ő nem így szocializálódott. Az ő szemében egy harminchétéves nő, kisgyerekkel, egyedül: maga a bukás. Mintha a skarlátbetű égett volna rá a homlokomra.

Megbélyegezve

Bizony, néha én is úgy érzem, mintha stigmát viselnék. Mintha ott lebegne a fejem felett egy jel, hogy nekem már nem jár a boldogság. Persze ez hülyeség, mert boldog vagyok. Boldog, mert van egy tündéri kislányom. Boldog, mert szeretem a munkámat. Boldog, mert egészséges körülöttem mindenki. Mit kívánhatnék még? Megsúgom halkan, félve: egy társat.

Társam viszont nincs, és már nem tudom - több mint tíz év együttélés után -, hol kellene ismerkedni és hogyan? Próbálom felidézni, hogy a húszas éveim elején miképp ment ez? Buliztunk, suliba jártunk és mindig akadt egy-két új arc a baráti társaságban. Ennyi idősen azonban csak nem megyek el egy diszkóba vonaglani? Suli már nincs, akad viszont munkahely... ahol csupa nővel dolgozom együtt. Baráti társaság? Vagy házasok vagy túlságosan ismerjük egymást... no way. Utca? Mozi? Bár? Na, ne már! A lehetőségeim szűkek.

Maradjak magamnak?

Mégis mit csináljak? Regisztráljak egy társkeresőre? Vagy maradjak magamnak? Elvégre, mit ugrálok? Melózzak, lássam el a kislányomat, foglalkozzak a szüleimmel. Tényleg csak ez az élet? Nekem csak ez jutott? Anya szerint már középkorú vagyok, ráadásul gyerekkel. Egyetlen férfinek sem kell egy ilyen nő. A férfiak fiatal, egyedülálló lányokat keresnek, nem pedig olyan középkorú asszonyokat, akik egy idegen pasas gyerekével érkeznek a kapcsolatba. Ez olyan kegyetlenül hangzik. Én mégis bizakodó vagyok, reménykedem, hogy valaki így is szeretni fog. Próbálok hinni, és kiűzni anya szavait a fejemből: Kislányom, mit vársz még a te korodban és a te helyzetedben?

 Ildikó történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock