Csak így tudom elmondani, mennyire szeretlek...

Hosszú kilométerek előttünk és mögöttünk. Szótlanul ültünk egymás mellett, de a csend sosem volt kínos és kellemetlen köztünk.

Miközben vezettél, néztem figyelő tekinteted, a szád, ami egyszer csak mosolyra húzódva annyit kérdezett: "Mi az?" A válaszom pusztán ennyi volt: "Semmi..." Talán hihetetlen, de szemtől szemben nem vagyok a szavak embere, ami az érzelmeket illeti.

Amikor megrohannak, nem tudom úgy kifejezni őket, ami méltó lenne hozzájuk. Olyankor mindig attól félek, lealacsonyítom, hétköznapi köntösbe öltöztetem azokat az ünnepi gondolatokat, amik a "semmik" mögött rejtőznek bennem.

Nincs semmi, csupán csak büszke vagyok rád. Büszke vagyok arra az éles eszű, életrevaló férfira, aki mellettem van. Aki, ha megbánt, elnézést kérsz, akivel ha vitázunk, és én duzzogok, mint egy hisztis kislány, lépsz felém. Összecsomagolod a büszkeséged, a vélt vagy valós igazad. Az ég fölé magasodsz, és teljes tüdőből fújod el a gomolyfelhőket, hogy Napunk újra beragyoghassa az eget - és minket is...

Nincs semmi különös, pusztán utálom, amikor az ágyban eszel, zavar, irritál és az agyamra megy. De ezt azonnal feledem, hiszen mi ez ahhoz képest, ahogy a csupasz testedhez bújok? Ahogy átfog a karod, ami úgy védelmez, hogy még a világ is összedőlhetne körülöttünk, akkor sem esne bántódásom. És bár olykor moccannék, hogy az elzsibbadt részeim életre keljenek, de te kérlelsz, hogy maradjak.

Forrás: Shutterstock

És én maradok, fájva, örülve, boldogan. Ha valaki megkérdezné tőlem, mi lenne számomra a világ legjobb helye, ahova elutaznék, nekem csak az jutna eszembe, hogy nem mennék én sehova, csak az ölelésedbe, és nem kellene retúrjegy, mert maradni akarok...

 Igazán semmi különös nincs, csak néha, amikor nézlek, azon agonizálok, hogy nem akarlak elveszíteni. Ilyenkor átjár egy rossz érzés, és legszívesebben csak csüngenék rajtad el nem eresztve. Olyan nagyon sokat vártam rád. Szeretem azt az embert, akit pőrén nézek, és tetszik a magas, férfias alkata.

Szeretem, amikor határozottan kézen fogsz, és elindulsz velem. Nem kell kérdezzem, merre, hova megyünk, mert nem számít, nem érdekel. Csak az számít, hogy veled mehessek - akár a világ végére is. Szeretem az álmos hajnalokat, a lusta reggeleket, amikor bár szeretettel évődnék, de te morogsz, mert a felkelés az ősellenséged. Így csak cirógatlak, és a bőrödön és az illatodon keresztül önzőn igyekszem még többet elvenni belőled magamnak.

Nincs semmi!

Csak amikor nem vagy velem, és felébredek éjjel, mindent megadnék azért, hogy együtt legyünk. Ilyenkor egy démon kerget órából órába, ébren, messze az álmoktól, a reggeli valóságot várva, hogy halljam a hangod, vagy olvassak pár szót tőled...

Ugyan! Nincs semmi!

Szimplán csak sírni tudnék azon, hogy milyen türelemmel és szeretettel vigyáztál rám, amikor beteg voltam. Persze neked ez természetes, és nem értenéd a meghatódottságom - mondanád is, hogy ne bőgjek. De én már csak ilyen bolond idealista vagyok.

Ha nem ilyen lennék, nem érezhetnéd most azt a "menő" érzést, hogy bár helyenként suta, szerencsétlen, de valami ilyesmi lehet egy modernkori szerelmi vallomás. Nézd el nekem, hogy ezeket személyesen talán soha nem fogod hallani tőlem, de írok még rólad, rólunk... Hiszen annyi csoda vár még ránk. Együtt.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek