Ha nem félsz attól, hogy elveszíted, akkor már régen elvesztetted...

30 éves vagyok, szingli, de hiszek abban, hogy a társas életnek van értelme, a szerelem nem csupán kamu duma, és a házasság sem egy lerágott csont. Persze, ettől még irtózatosan el lehet cseszni...

Az elrontott kapcsolatokról nekem mindig a Titanic című film jut eszembe. Hiába volt végig előttük a jéghegy, későn vették észre, későn reagáltak, és hiába tették meg a szükséges lépéseket, már halálra voltak ítélve. Szerintem sokan így vannak a párkapcsolatukkal is: nem látják vagy nem vesznek tudomást a problémákról, csak amikor már olyan gigantikussá válnak, hogy nem lehet kikerülni azokat. Ekkor azonban már késő...

Az idő ajándék és ellenség is egyszerre

Szokták mondani, hogy az idő a legnagyobb értékünk, és nemcsak azért, mert folyamatosan fogy, hanem azért is, mert segít begyógyítani a sebeinket. Én sokszor érzem azt, hogy a múló időnek vannak negatív hatásai is, mert a múló idő eltompítja az érzékeimet, és segít elhitetni magammal, hogy minden, amim van, az természetes.

Például, amikor megvettem életem első autóját, madarat lehetett velem fogatni. Egy évvel később viszont már teljesen természetes volt, hogy autóval járok. Amikor megkaptam életem első, jól fizető állását, úgy éreztem, nagyon szerencsés ember vagyok. Aztán eltelt újabb egy esztendő, és az motoszkált bennem, hogy ennél többet érdemlek.És mi történt a kettő között? Eltelt valamennyi idő, én pedig elhitettem magammal, hogy amivel rendelkezem, az tulajdonképpen alanyi jogon jár nekem. Na, valami ilyesmit gondolok a párkapcsolatokról is.

Egyfelől érthető, hogy nem tudunk minden nap ugyanúgy rajongani egymásért, mint a kapcsolat elején, másfelől viszont fontosnak gondolom, hogy képesek legyünk megőrizni a hála és az öröm érzését a másikkal kapcsolatban. Hiszen, amiért hálásak vagyunk, azt értékesnek tartjuk, és amit értékesnek tartunk, azt nem hagyjuk tönkremenni.

Itt kanyarodnék vissza oda, hogy, vajon mikor veszel észre egy közeledő jéghegyet, vagy meddig engeded meg magadnak, hogy ne vegyél tudomást arról? Ha számít neked a másik ember, akkor egy percet sem hagysz elveszni, azonnal a tettek mezejére lépsz és igyekszel megoldani az adott problémát, mert félsz attól, hogy elveszíted a párodat. Ezzel nem azt mondom, hogy akkor van rendben egy párkapcsolat, ha pánikrohamot kapsz a másik elvesztésének lehetőségétől, de az mindenképpen fontos szempont, hogy hajlandó legyél küzdeni érte.

Forrás: Shutterstock

Ha nem félsz attól, hogy elveszíted, akkor már régen elvesztetted...

Ha befészkelte magát közétek a megszokás, ha teljesen mindegy, hogy a párod korán vagy későn ér haza, és az is hidegen hagy, hogy hónapok óta nem volt egyetlen közös programotok sem, akkor valószínűleg már elvesztetted az iránta érzett szerelmet. De kérdezem én: vajon mióta közelít felétek az elhidegülés jéghegye? Vajon hányszor lett volna lehetőségetek megmenteni a kapcsolatot? Vajon a párod megtette azt, ami tőle telhető volt, csak te észre sem vetted a próbálkozásait? Vagy esetleg ő is ugyanúgy a megszokások rabjává vált, mint te? Mikor beszélgettetek utoljára erről a helyzetről higgadtan? Vajon csak azért vagytok együtt, mert féltek egyedül lenni?

Én megtapasztaltam már néhányszor az elhidegülés érzését, és utólag belegondolva tudom, én is hibás voltam, mert féltem konfrontálódni, ezért inkább a szőnyeg alá söpörtem a magánéleti problémákat. Én az a típus voltam, aki látta a jéghegyet, de úgy tett, mintha nem létezne.Persze, akkor már nagyon nehéz eljátszani, hogy "minden tökéletes", amikor a jéghegy becsapódik a hajótestbe, és ömleni kezd bele a víz.

Fájdalmas tanulság ez, mert az utolsó pillanatban, pánikból hozott döntések gyakorta rossz vért szülnek. Az indulatok és a bizonytalanság átgondolatlan lépésekhez vezethet, amiket aztán szintén nehéz helyrehozni. Persze elméletben nagyon könnyű okosnak lenni, ám attól még, mert tudom a jó válaszokat, simán lehet, hogy újból félnék konfrontálódni.

Egy dolgot azonban már megértettem és megtanultam: a problémák nem fognak eltűnni csak azért, mert nem veszek tudomást azokról. Megoldani sem fogják magukat. Ha viszont nem kezelem ezeket, kétszer akkora pusztítást okoznak, mint amekkorát az eredeti félelmem okozott volna. Szóval, mindenkinek szíve joga hülyének lenni - nekem is -, csak nem éri meg.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek