Soha, senkivel kapcsolatban nem tévedtem még ekkorát, mint veled...

Itt állok előtted, megtépázva az idei évtől, és ki merem jelenteni, mindenemmel együtt, ami még ezek után megmaradt belőlem: igenis tudok még szeretni, és nem akarom másnak kimondani azt az egy szót.

Még mindig feldolgozás alatt állnak az elmúlt hónapok sokkhatásai, amiket az agyam nem tud egyszerre befogadni, így védekezik az összeomlás ellen. Soha nem volt problémám azzal, hogy megnyíljak és beszéljek az érzelmeimről, veled kapcsolatban miért éreztem mégis azt, hogy engedélyt kell kérnem arra, hogy szólhassak?

Soha nem voltál egy könnyű olvasmány, de meg akartalak érteni. Mire kezdtem volna elsajátítani a szeretetnyelvedet, megváltoztattad a logikáját, precízen mérve a reakcióidőt, hogy milyen gyorsan alkalmazkodom a módosult helyzethez. Ezzel alapvetően nem volt gond, de a mindennapos túlélő üzemmódba apránként belehal az ember, mert fizikailag nem voltál jelen. A legfontosabb dolog nem volt itt, ami erőt adott volna: hogy lássalak, elérhesselek. El akartam veszni a tekintetetedben. Kettőnk beteljesületlen története számomra még mindig felfoghatatlan, nem csak az, hogy nem vagy itt, hanem az is, hogy egyáltalán szerettél. Soha senkivel kapcsolatban nem tévedtem még ekkorát, mint veled.

Azt mondtad, csak hagyni kellett volna, hogy a történetünk a saját ritmusában alakuljon. Mégis, veled minden perc az utolsónak tűnt, bármennyire is nem akartam. Mielőtt megszólítottalak, tudtam, hogy nem áll jogomban húzni az idődet. Meg senkiét, mert már nem húszévesek voltunk, és ez könyörtelenül nyomást helyezett ránk. Ilyenkor történik meg, hogy rosszul reagálunk váratlan helyzetekre. Mikor szembenéztünk egymással, már mindketten romokban voltunk.

Tudom, hogy működtünk volna a mindennapokban. Láttalak a terveimben és én is beépültem volna a tieidbe. Száz évig akartam élni veled, boldogan és egészségesen, annyi bepótolnivaló halmozódott fel. Mindent el akartam mesélni neked, amik az elveszett idő alatt történtek velem. Imádtad volna az érzékenységemben rejlő lehetőségeket és azt, hogy kettőnk fekete humorában mennyi átfedés van. Megmosolyogtad volna, ahogy befejezem a mondataidat, aztán ahogy fokozozatosan leszokom erről. Szerettem a különbözőségeinket. Mindig gyönyörűnek láttalak, akkor is, amikor a padlón voltál. Az emberi létezés minden dimenzióját veled akartam megélni. Veled lett volna elviselhetetlenül könnyű. Egy karnyújtásnyira voltál tőlem, mindig itt volt az az idegtépő hiányzó egy százalék, az az egyetlen kamillaszirom, amitől átbillen a patikamérleg, hogy aztán ne legyen megállás.

Tudod, mi fáj a legjobban? Mikor itt voltál nekem, egy olyan embert láttam magam előtt, akit falak vesznek körül, aki nem beszél. Aztán most arra leszek figyelmes, hogy alig jutok szóhoz melletted, ontod magadból a szavakat. Ha csak tizedennyit beszélsz akkor, már rég sínen lennénk. Ha véletlenül találkoznánk, a szemembe tudnál nézni? Vagy másfelé néznél, mint a visszatérő álmaimban? Még mindig nem tiszta előttem, valójában min múlott. Tényleg nem voltam elég jó? Vagy csak elfáradtál a végére? Vagy volt még valami külső akadály, amire nem volt már ráhatásod? És vajon meddig fogom még magamtól ezt kérdezni?

Nem csak rajongtam érted. Amikor hallgattalak, minden figyelmemet lekötötted, azt éreztem, könnyen te lehetnél a legjobb barátom is. Az is voltál. Sokmindenben a példaképem is. Az inspirációm. De legfőképp, te voltál az, akitől elhittem, hogy ez a világ egy jobb hely lehet.

Nem tudom sehogyse szépíteni: minden túlzás nélkül, te voltál a legjobb és a legfájdalmasabb dolog is, ami ebben az életben történt velem. A legigazságtalanabb is. Belehaltam abba, hogy nem voltál itt nekem, sajognak az idei évtől kapott sebek, amire közös erővel még a savat is sikerült ráborítanunk, alattuk remeg az eleven hús. Csontig hatol a fájdalom, hogy aztán elérje a lelkem legmélyét, míg a földön fekve nyüszítek, mint egy kivert kutya.

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock