Nem kérek semmit karácsonyra, mert már mindenem megvan, amire vágytam

Nehéz időszakot tudhatok magam mögött, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, nehéz éveket. Nem szeretem az önsajnálatot, és mártírnak sem vagyok túl jó, de szó, ami szó, kemény időszak áll mögöttem.

Anyukám betegsége, majd hirtelen halála úgy csapott pofán, hogy alig kaptam levegőt, és hogy őszinte legyek, néha még mindig fuldoklok. Anyu elvesztése óta nagyot fordult velem a világ, történtek jó és rossz dolgok is bőven... A jóknál maradva tavaly férjhez mentem és lett egy saját lakásunk, ami két elég fontos mérföldkő az életben.

Miközben az életem látszólag jól alakult, az anyukám nélkül töltött hónapok szép lassan évekké nőttek, ez idő alatt pedig millió csatát vívtam magammal. Az első egy évben a hétköznapokon túl az ünnepnapok voltak a legnehezebbek, pláne a karácsony, az én ünnepi csodámat ugyanis anyukám magával vitte, és azt hittem, soha, senki nem hozza majd vissza, de nem így lett...

Ember tervez....

Anya nélkül semmi sem olyan, mint rég, de az ember csodálatos teremtmény, mindenhez tud alkalmazkodni. Több mint két éve már, hogy elment, ez idő alatt pedig az életem mellett én is sokat változtam. Rájöttem, hogy kevesebbet akarok dolgozni, több időt akarok azzal tölteni, amit élvezek (és azokkal, akiket szeretek) és az idő múlásával egyre többször éreztem, hogy készen állok az anyaságra. Részben azért, mert míg anya élt, sokszor elmondta, milyen jó dolog fiatal anyukának lenni, részben pedig a halála rádöbbentett arra, hogy

Amíg anyu élt, milliószor elmondta, milyen jó lesz, amikor újra értelmet nyer az élete, és nagymama lesz. Százszor elképzeltem, ahogy együtt játszunk, sétálunk a tóparton, sütünk-főzünk, de az élet nem volt ennyire kegyes hozzánk, két évvel ezelőtt minden tervünket áthúzta egy tollal. Az elmúlása rádöbbentett, mennyi mindenben igaza volt, és rájöttem, tényleg nincs mire várnom, és bár addig elnyomtam magamban az anyai ösztönöket, az óriási veszteség hatására engedtem, hogy a felszínre törjenek.

Tudtam, hogy időt kell hagynom magamnak, és meg kell élnem a gyász fázisait. Olyan ez, mint egy szakítás: nem szabad belemenekülni valamibe, meg kell élni a legdurvább mélypontokat is, hogy a gyógyulás útjára lépj. Nekem ehhez közel két év kellett.

A nyár végén aztán minden "akadály" elhárult - gondoltam én - elfogytak a kifogások, és a férjemmel eldöntöttük, hogy belevágunk a gyerekprojektbe. Ahogy eddigi életem során semmi, a kisbabánk sem jött könnyen, ugyanis kiderült, hogy autoimmun beteg vagyok, a pajzsmirigyem nem igazán működik úgy, ahogy kellene, a hormonjaim pedig finoman szólva rakoncátlanok. Ott és akkor egyértelművé vált, hogy hosszú hónapok állnak előttem, és nagyon sokat kell dolgoznom azon, hogy meggyógyuljak.

Szeptemberben elkezdődött a gyógyszeres kezelésem, speciális étrendet követtem, testileg és lelkileg is igyekeztem meggyógyulni, és mindent megtettem azért, hogy újra a régi legyek, és persze minél előbb édesanya.

Az első negatív terhességi tesztemet sosem felejtem. Amikor késik, izgatottan megveszed a tesztet, rápisilsz, vársz, remegve nézed meg az eredményt, és a két csík helyett csak egyet látsz, egy világ omlik össze benned. Azt hiszed, majd te leszel a kivétel, akinek ha nem is simán, de rövid idő alatt valóra válik az álma, és amikor rádöbbensz, hogy nem így van, olyan érzésed támad, mintha összeesküdött volna ellened a világ...

Én is átestem azon, hogy magamat hibáztattam, voltam nagyon lent, úgy éreztem, hogy talán nem állok készen az anyaságra, de szerencsére a körülöttem lévőknek köszönhetően túltettem magam a kezdeti sokkon. Csak arra gondoltam, hogy jönni fog a kisbabánk, ha itt az ideje.

Nos, így telt el az életünkből közel egy év, és már-már teljesen beletörődtem abba, hogy kezdetét veszi a meddőségi kivizsgálás, amikor augusztusban úgy döntött ez a kis lélek, hogy eleget vártunk rá, és leszületik hozzánk.

Megjelent a teszten a várva várt két csík, bár hetekig nem mertem elhinni, hogy ez tényleg velünk történik. Az első genetikai vizsgálatig próbáltam nem beleélni magam abba, hogy hamarosan szülők leszünk, de legbelül tudtam, minden rendben van.

Szerencsére így is lett, és most már a második trimeszter vége felé járva a rettegés helyét teljesen átvette az izgatottság, a kíváncsiság, és napról napra jobban várom, hogy végre a kezemben tarthassam a kislányomat. Még ízlelgetem, hogy anyuka leszek, és rengeteget gondolok arra, hogy anyukám épp ilyen izgatottsággal és szeretettel várt engem, és alig várom, hogy megtapasztaljam milyen, amikor a szívem a testemen kívül dobog.

Szóval, hogy mit kérek karácsonyra? Semmit. Persze, tök jó lenne, ha valaki visszahozná anyát, és apával együtt örökké élnének, na meg jól jönne egy csomó pénz, egy világkörüli út, örökké tartó egészség, vékony combok, lapos has, és még sorolhatnám, de ezekre senkinek nincs ráhatása...

Azt tanácsolom tehát mindenkinek, hogy drága ajándékok és elégedetlenkedés helyett becsülje meg azt, amije van, és legyen hálás. Mert mindig van miért hálásnak lenni...

Nyitókép: Shutterstock