Már rég nem ölelhetlek meg, de a jelenléted még most is érzem

Igaz, abban hiszek, hogy annak ellenére, hogy nagyon fáj a fizikai hiányuk, mégsem szomorkodni kell ilyenkor. Elveszítettem már sok mindenkit. Családtagot, barátot. Tudom, milyen a veszteség, tudom, milyen gyászolni. Valahogy bennem mégis az él, hogy ezeken a napokon hálát adok azért, hogy velük lehettem. Örömmel gondolok vissza az együtt töltött évekre és arra, hogy megadatott. Így viselhetőbb, élhetőbb minden.

Ez persze nem azt jelenti, hogy néha nem vagyok szomorú, engem is mardos időnként a hiányuk. Mélyen hiszek abban, hogy azok a szeretteink, akik már nincsenek itt a Földön, valahogy mégis velünk maradnak. Akikre emlékeznek, akikre jó emlékekkel gondolnak, azok nem felejtődnek el. És elérhetőek maradnak, ha nem is úgy, ahogyan megszoktuk. Már nem lehet őket megérinteni, megölelni, de mégis érezni lehet időnként a jelenlétüket. Nem úgy értem ezt, hogy nem engedjük el őket. Inkább úgy, hogy valami, egy kis részük velünk, bennünk él tovább.

Néha, amikor főzök, egy-egy mozdulatban felfedezem a nagymamámat. Vagy felidéződik valami emlék és kuncogok, mert az jut eszembe, tatám mennyit huncutkodott.

Egész évben emlékezünk, de ezekben a napokban, amikor az Őseink ideje van, érdemes jobban oda figyelni mindenre. Hiszek a saját hagyományainkban. Szeretek más népek kultúrájából is meríteni, de a magunkét részesítem előnyben. Így nálunk valami olyan rendje alakult ki ezeknek a napoknak, amit örömmel élünk meg.

Kimegyünk a temetőbe, füstölőt és mécsest gyújtunk, áldást mondunk, majd itthon oltárt készítünk és megüljük az emlékezés hagyományát. Elcsöndesedünk, elmélyülünk, majd vidámságot csempészünk az egészbe. Vicces történeteket mesélünk azokról, akik már nincsenek velünk, kedves emlékeket idézünk fel, és így a lelkünket is átlengi valami felszabadultság, valami könnyedség.

Azt hiszem, talán így lehet egészségesen viszonyulni a halálhoz, mert az így is, úgy is eljön. Az élethez, a körforgáshoz tartozik, ez az egész rendje. A kérdés nem ez. Inkább az, mihez kezdünk vele.

Egy évvel a nagyikám halála után még mindig azon kaptam magam időnként, hogy felkapom a telefont, hogy felhívjam. Mert szerettem volna megkérdezni tőle valamit, amit csak ő tudhatott. Szerettem volna, ha mesél még a régi dolgokról, a családunkról, a régi időkről. Szerettem volna visszahozni a közös pénteki napjainkat, amiket mindig együtt töltöttünk. Ezek hiánya óriási űrt hagyott sokáig.

Így vagyok én a halállal.

Nyitókép: Shutterstock