Olyanok is vannak, akik az őszinteséget teszik az első helyre. Van azonban még egy dolog, amiről sokan elfeledkeznek: a megbocsátás. Bevallom őszintén, soha nem jeleskedtem a megbocsátásban, és ez a férfiakat illetően még hatványozottabban igaz.
Szappanoperába illő szakításaim voltak, tele drámával, feszültséggel, dühkitörésekkel. Egy-egy szakítás vagy félresikerült találkozás után mindig elégtételt akartam venni a történtekért - azt hittem, a bosszú jót tesz majd a lelkemnek. Egyre mélyebbre szúrtam magamba a gyűlölet fullánkját, a harag és a sértettség elválaszthatatlan részeimmé váltak. Hónapok, évek teltek el...
Észre sem vettem, mennyi mérget halmoztam fel a testemben, az pedig lassan, cseppenként pusztította bennem a hitet. Végül egy ígéretesnek tűnő randi - amit rohadtul elcsesztem a szorongásaim miatt - döbbentett rá, hogy nem mehet így tovább. Amíg nem tudok megenyhülni a férfiak iránt, hozzá vagyok láncolva a saját idióta keserűségemhez.
A felismerés sokkszerűen hatott rám. Hogy lettem ilyen? Hová tűnt az empatikus, belátó, felnőttként viselkedő énem? Amikor tükörbe néztem, csak egy bosszúálló fúriát láttam, és ez nagyon nem tetszett. Éreztem: változtatnom kell. Nincs több idő sebnyalogatásra, indokolatlan neheztelésre - már így is túl sokat pazaroltam el.
Ki kell húznom a húsomba ágyazódott tüskéket, csak így szabadulhatok meg a démonaimtól. Meg kell tanulnom felülemelkedni saját magam és mások tökéletlenségén. Nem engedhetem többé, hogy gyűlölködő érzések és indulatok uralkodjanak rajtam.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.