A lányom minden nap úgy jött haza az oviból, hogy bántották - muszáj volt cselekednem...

Sosem gondoltam volna, hogy az óvodai kiscsoport első hónapjaiban már komoly konfliktus üti fel a fejét a gyerekek között. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy próbáljam a nehezebb helyzeteket is higgadt fejjel kezelni, mérlegeljek, mielőtt cselekszem és ne tegyek meggondolatlan lépéseket. Én próbáltam így tenni, de amikor több hét leforgása alatt minden nap úgy jött haza a kislányom az oviból, hogy néha ténylegesen látható sérülések voltak rajta, komolyan elgondolkoztam azon, hogy a helyzetet nem oldja meg, ha csak arra buzdítom, szóljon az óvónéninek.

Szeptemberben az induló kiscsoportban idővel klikkek alakultak ki, barátságok köttettek, és nyilvánvalóan – mivel nem szerethet mindenki mindenkit – ellentétek, apróbb összezördülések és konfliktusok is megjelentek. A kislányom egy idő után folyton egy kislányt emlegetett, aki állandóan rajta lógott. Nem szóltam semmit, hiszen az elején szerette. Aztán később egyre többször mondta, hogy a kislány meghúzta a haját vagy ellökte. Erre én azt tanácsoltam neki, bármi ilyen történik, azonnal szóljon az óvónéniknek. Teltek a hetek, és arra lettem figyelmes, hogy az esti vacsoráknál sűrűn beszédtéma lett a kislány viselkedése.

Aztán egyre többször láttam rajta egy-egy külső sérülést: egy harapást a kezén, vagy egy nagyobb karcolást az arcán. Itt már úgy éreztem, betelt a pohár, most volt elég. Bementem hát az óvónőkhöz, és felhoztam a témát, többször is. Kiderült, más kisgyerekeket is bántott a lány, így egyre többen panaszkodtak rá.

Kiderült, hogy a kislány testvére speciális gondozást igényel – nyilván más nevelési sémákat lát otthon, mint egy egészséges gyerek. Ez azonban nem mentség a viselkedésére.

A gond körülbelül egy hónapja tetőzött, amikor már hét kisgyerek panaszolta el otthon a kislány benti, agresszív viselkedését. Felmerült bennem, hogy hol a határ egy ilyen probléma esetén, amikor már szülői beavatkozásra van szükség? Ha szólok egy felsőbb óvodavezetésnek, anélkül, hogy beszélnék a szülőkkel, én leszek a gonosz anya, aki hátba szúrja a másikat. De, ha nem teszek semmit és nem avatkozom be, szembemegyek az elveimmel és nem védem meg a saját lányomat. Vékony jégen táncoltam, de igenis beleálltam a témába, és az anyuka tudtára adtam a történteket.

Hogy én lettem volna a közösségbuzdító, minden lében kanál anyuka, aki ellentéteket szít a szülők között? Lehet. De ez engem cseppet sem érdekelt, hiszen a gyermekem testi épsége és jókedve - az óvodában is - mindennél fontosabb. Szülőként ilyen helyzetekben felbőszített anyatigrissé válunk, és mindent megteszünk azért, hogy a gyerekünket megvédjük. Szerintem ez a normális reakció egy anya részéről.

A helyzet normalizálódni látszik, ugyanis az anyuka – miután tudtára adtam a tényeket – elbeszélgetett a kislányával, sőt, a következő napokban sorozatosan bocsánatot kértek a bántalmazott csoporttársaktól. A fiúknak ajándék matricát, a lányoknak kis hajbavalókat tettek a polcokra bocsánatkérésképpen.

Az óvónők azt ígérték, próbálják a csoportban elkülöníteni a kislányt azoktól, akikkel nincs jóban, és büntetésbe tenni, amikor valakit bánt. A csoportszobában ugyanis van egy „büntiszék", melyre azok ülnek, akik valamiért rosszul viselkedtek az oviban.

A téma máig előkerül néha itthon, a lányom szokta még emlegetni a kislányt, de azt tanácsoltam neki, ha ezek után is keresi vele a kapcsolatot, próbálja elkerülni és nem foglalkozni vele.

Szerző: Hegedűs Henriett

Nyitókép: Shutterstock