Megkértem a kezét, de csak azért mondott igent, hogy velem tegye féltékennyé az exét

Nyaranta több héten át önkéntesként dolgozom az ország egyik állatkertjében. Imádom az állatokat és már gyerekként az álmaim közt szerepelt, hogy velük foglalkozzak. Mivel nem bírom a vért és a betegségeket, így az állatorvosi fel sem került a "kívánságlistára", a saját tanya vagy farm, és a háziállatok ötletét a szüleim nem díjazták, így valahogy adta magát az állatkerti meló. Pénzt nem kapok érte, de nem bánom, mert ez számomra tényleg szerelem.

Nem gondoltam arra, hogy majd pont ott, azon a helyen talál rám a nagybetűs szerelem, amit a második otthonomnak nevezhetek. A faléces kerítésre támaszkodva, megigézve néztem a tengerimalacokat és nem tudtam betelni az apró, színpompás szőrös állatkák és a folyamatosan rezgő orrok látványával, ahogy a bajusz alatt remegve-ropogtatva tűnnek el a salátalevelek, uborkák és sárgarépadarabok.

– Milyen aranyosak – mondta mellettem egy édeskés hang, én pedig ott azonnal szerelembe estem. Nincs értelme cifrázni, mert amint megláttam Renit, pontosan tudtam, hogy megjelent előttem A Nagy Ő. Van abban igazság, hogy a szerelem akkor toppan az életedbe, ha nem keresed, ha felhagysz a görcsös próbálkozással. Az ominózus nap előtt töröltem le a telefonomról minden randiappot és bumm, az égiek kipostázták nekem azt az üzenetet, amelyre vártam.

Több mint egy órát álltunk a tengerimalacok mellett, és mikor a búcsúra került sor, egy puszit nyomott az arcomra. A saját érzéseimmel tisztában voltam, vagyis azzal az eggyel, hogy igen, beleszerettem, de hogy ő mit gondolhatott, arról fogalmam sem volt. A puszi viszont azt jelezte, hogy nem vagyok közömbös számára, hogy ő is megérezhetett bennem valamit és ettől elöntött a földöntúli boldogság. Aznap nem jártam, hanem repültem.

Reménykedtem abban, hogy másnap újra megjelenik, de titkon azért tudtam, hogy erre minimális az esély: ő mégis felbukkant, majd a következő napon is, és azután egy héten át mindig ott várt rám a malackáknál. Varázslatosan alakultak a dolgok, mintha egy romantikus filmbe csöppentem volna. Egyre többször találkoztunk az állatkerten kívül és mire észbe kaptam, már tényleg a közös jövőnkről ábrándoztam. A szüleimnek nem mertem szólni róla, megjártam már egy-két ilyen nagy szerelemmel, így elterveztem, hogy csak akkor mutatom be őt, ha száz százalékig tuti a dolog.

És mivel lehetne ez még tutibb? Ha megkérem a kezét. Ezúttal látogatókként mentünk az állatkertbe, megismerkedésünk helyszínére, és amikor befutottak a tengerimalacok, az egyikük hátán a gyűrűvel, Reniből kitört a hangos "igen". Minden szögből lefotózta az ékszert, készültek a közös képek és mentek is az Instára. Életem legboldogabb napjait éltem akkor, bele sem gondoltam abba, hogy bármi rossz történhet, ám amikor otthon ültem anyáéknál, és Reni már három órája késett a találkozóról, éreztem, hogy valami baj van.

Renivel nem történt baleset, sőt ő köszönte szépen és nagyon is jól érezte magát azon a vasárnap estén, csak nem velem és a szüleimmel, hanem pár kilométerrel arrébb, egy másik panellakásban, az exével az ágyában... Hiába hívtam, nem vette fel, és amikor rá akartam írni Messengeren, akkor láttam, hogy már nem vagyunk ismerősök. Számtalan SMS-t és hangpostaüzenetet hagytam, percek alatt megtelt a postaládája, engem pedig egyszerre kerített hatalmába a szomorúsággal vegyes tanácstalan düh.

Napokkal később, amikor ismét a tengerimalacok kifutója mellett álltam és néztem az ártatlan állatokat, azon gondolkodtam,vajon az a fiúmalac, akit nézek, ugyanilyen balek lehet-e mint én? Őt is átveri-e majd az a lánymalac, aki ott lohol a nyomában, vagy csak az emberek közt vannak ennyire aljasak, és csak ránk jellemző, hogy úgy játszunk mások érzéseivel, mint tengerimalacok a salátalevéllel?

Nyitókép: Shutterstock