Egy kis hazugság belefér, ha azzal segíthetek?

Az ajtó azonban zárva. Tanácstalanul toporog, mintha égi segítséget várna. Nem akarja elhinni a nyilvánvaló tényt: ma bizony nem lesz menü. Talán az jár a fejében, hogy hátha még nem annyi az idő, vagy nem elég erősen nyomta le a kilincset, és ezért nem tud bejutni. Hangosan meg is jegyzi, félig kérdő, félig kijelentő hangsúllyal egy arra sétáló középkorú nőnek: "Ez most nincs nyitva?"

Pedig - bár egyszerűen öltözött - nem elhanyagolt vagy koszos az apóka. Megszeppenve kér elnézést a zavarásért: "Én csak megjegyeztem..." - habogja. És zavartan néz rám, mintha már nekem magyarázkodna. Megsajnálom a tanácstalan, vézna kis öregembert, aki nem tudja, most mitévő legyen. Nem számított arra, hogy ma különleges pihenőnap lévén a hasonló helyek zárva tartanak.

Bizonyára be sem vásárolt, vagy ha mégis, abból - asszony híján - meleg ebéd nem biztos, hogy készül - fűzöm tovább magamban a gondolatmenetemet. És kipattan az isteni szikra a fejemből: nálunk otthon több fogás is készült a hosszú hétvégére való tekintettel. Mi lenne, ha megvendégelnénk a bácsit, vagy pakolnánk némi főtt ételt a kis ételhordójába?

De mit szólna a család, ha beállítanék az idegen bácsikával? És mit szólna az idős ember egy ilyen felajánláshoz - még akkor is, ha nem tudja, hogyan varázsol ma főtt étel az asztalára? Vajon sértő egy ilyen gesztust tenni egy ismeretlen ember felé? Lehet, hogy úgy kellene tálalnom, hogy semmiképpen se bántsam meg az emberi méltóságában.

Csavarok egyet a történeten: úgy állítom be, hogy ő tesz nekem szívességet, ha elfogadja a meghívást. És már kreálom is a sztorit: esküvőn voltunk, és akkora halom ételt csomagolt nekünk az ifjú pár, hogy ha három napig esszük, sem fogy el - így ha elfogadja, megosztanánk vele is a finomságokat. Persze nem biztos, hogy füllenteni kéne, de mivel jobb nem jut eszembe, így ezzel szólítom meg a bácsit.

Az arcán először döbbenet, hitetlenség, végül egy halvány mosoly jelenik meg. Gondolkozik, majd egy idő után szégyenlősen megkérdezi: "És valóban kidobnák azt az ételt?" "Ki!" - vágom rá, kicsit gyorsabban és határozottabban is a kelleténél. Még hezitál, de már látom rajta a megingás jeleit. "Nem lakunk messze" - erősködöm. "Ha el tetszik tudni sétálni odáig, az segítség lenne nekünk is."

Így történt, hogy a bácsi aznap meleg ételhez jutott - de a valódi nyertese ennek a kis jótettnek mégsem ő, hanem én voltam. Hiszen az önzetlen cselekedetekkel nemcsak annak teszed szebbé a napját, akinek segítesz, hanem a saját lelked is derűsebbé válik...

Nyitókép: Shutterstock