"Beléptem az ajtón. Anyám kikiáltott a nappaliból: - Te vagy az, drágám? - Nem, csak én vagyok az, anya. Ekkor döbbentem rá, mennyivel jobban szereti anyám a nővéremet, akit mindig "drágámnak" hív, míg engem csak a keresztnevemen..." - Ez a pár mondat is elég volt, hogy a torka elszoruljon, és férfi létére a könnyeivel küszködjön.
Összeszedte magát, kifizette a könyvet, és bepattant az autóba. Nagy volt a kísértés, hogy azonnal olvasni kezdjen, de tudta, hogy még be kell vásárolnia, és nincs sok ideje. A könyvet maga mögé hajította - pont úgy, mint az elmúlt évtizedekben minden ócska fájdalmat, csalódást és dühöt, amit akkor érzett, amikor a testvérét becézték a szülei. Gábor mindig csak "Gabika drága" volt nekik - pont, mint ahogyan ezt a könyvben olvasta az imént, míg őt mindig csak felnőttesen, keményen szólították: Péter.
Ha csak ezen kellene túltennie magát, már nem őrlődne rajta. Még talán azt is el tudná felejteni, hogy testi fenyítést is csak nála alkalmaztak, "Gabikát, a drágát" soha meg nem ütötték... De azt az ezer meg ezer apró, szúró, megsemmisítő kis gesztust nem tudta elfelejteni és megbocsátani sem - az okokat pedig végképp nem tudta kideríteni.
Nemrég, a válás után kezdett el terapeutához járni. A szakember hónapok óta önteti ki vele hol artikulálatlanul, hol jól megfogalmazottan mindazt, amit egész életében érzett: ő kevésbé kellett, nem felelt meg sem az apjának, sem az anyjának. A családi fotókat együtt elemezték: nem, nem paranoia, ha úgy látja, hogy ő minden fényképen kirekesztett, vagy egyszerűen nem is szerepel rajta.
Gabika nemrég kiköltözött Ausztriába, szép sikereket ér el a cégnél, tele van tettvággyal, és ráadásul most szerelmes is. A terapeuta szerint jó lenne vele átbeszélni a... de mit is? Az érzéseit, a dühét, a sekélyes kapcsolatukat? Nem, erre most nem tudja rászánni magát.
Közben megérkezett a bevásárlóközpontba, ahol szokatlanul gyorsan végzett. A tele szatyrokat bepakolta az autóba - észre sem véve, hogy a könyv a cuccok alá szorult, és még a dugó előtt haza is ért. "Hazaértem" - mondta magában, pedig tudta, hogy ez sosem volt az ő otthona.
A szülői ház, melyben felnőtt, csak egy hely volt, ahol őt nem várták - vagy nem őt várták? Ki tudja? Lányt szerettek volna? Vagy már nem szerettek volna több gyereket? Esetleg nem úgy nézett ki, ahogy a családban mindenki? Baj volt, hogy szemüveget kellett viselnie? Tele volt kérdésekkel, amit a terapeuta szándékosan csak felpiszkált benne...
Becsengetett, hiszen kulcsot csak Gabikának adtak. Mire az anyja kicsoszogott, már vágta a tenyerét a szatyrok füle. A kis öregasszony visszabotorkált a nappaliba, ahol az apja ült hetek óta mozdulatlanul. Az agyvérzés tett róla, hogy már soha ne tudják végigbeszélni a titkok titkát: Péter életének drámáját.
"Hoztam neked szardíniát, apa! A kedvencedet" - mondta bele az üveges tekintetbe, de választ ugyanúgy nem kapott, mint ahogy eddig sem - soha.
Kalla Tímea novellája
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.