Ártó pszichológusok, akiktől nyomorultabban távozol, mint ahogy érkeztél

Évfolyamtalálkozón gyűltünk össze a gimis diáktársakkal, és a „veled mi van, mivel foglalkozol" szinte kötelező kérdéskörnél két emberről derült ki, hogy pszichológus és egyről, hogy életmód coach. Az egyik lány felvetette, hogy ő nagyot csalódott a pszichológusokban, amikor segítséget kért, helyette bántást, sértegetést, lekezelést kapott. Kiderült, hogy nem csak neki vannak rossz tapasztalatai.

A segítő foglalkozásúak is emberek, lehet jó és rossz napjuk, de mivel a felelősségük hatalmas, nem engedhetik meg maguknak, hogy a páciensen vezessék le a feszültséget. De talán a problémát felvető valamit féreértett - magyarázták a pszichosrácok -, ami lehet, hogy tisztázásra érdemes. A mundér becsülete, ugyebár...

Társunk felajánlotta, hogy elmondja nagy vonalakban, mi történt vele, nem szégyelli ő a nyomorát, aztán döntsék el, hogy túlreagálja, vagy igaza van. A sztori szerint a lány úgy érezte, a házassága nem az igazi, a férje képtelen kimutatni az érzelmeit, nem törődik vele, csak élnek egymás mellett. Mivel a férj nem híve a párterápiának, és nem igazán érezte, hogy gond lenne - csodálkozott, mi baja a feleségének, hiszen kimutatja ő a szerelmét, hát hányszor elmosogat például, meg tereget, a gyerekek reggelijét is elkészíti stb. -, hamvában holt ötletnek tűnt elvinni egy pszichológushoz. Ezért a boldogtalan nő bejelentkezett egyéni terápiára egy pár-és családterapeutához, és amikor ott volt, kerek perec elmondta, mi a baja. A következő párbeszéd zajlott le a terapeuta és közte:

- Szeretném valahogy elérni, hogy a férjem megértse, hogy bár nagyra értékelem, amit tesz a családért, szeretnék romantikus gesztusokat is, melyek csak nekem szólnak. 

- Ez a problémája?

- Igen, nagyon nyomaszt már ez az egész, sokat gondolkodtam, már a válás is felmerült bennem, vagy legalább a megemlítése, hátha észbe kap.

- Szóval ez a legnagyobb baja az életben...

- Nem az életben, csak a házasságomban - mosolyogtam, mert azt hittem, poénkodik.

- Tudja, hányan álmodoznak olyan férjről, mint a magáé? Köztük én is... Aki reggelit készít, mosogat, tereget, nem iszik, nem jár el a haverokkal? Tudja maga, milyen szerencsés nő?

- Nem tudom, de nem is tartom fontosnak, ezek olyan dolgok, melyeket mindkét szülőnek el kell végeznie, nem helyettem csinálja, nem az én feladataimat végzi, ezt el is mondtam neki.

Forrás: Shutterstock

Elmesélte azt is, hogy zajlanak a mindennapok a családban, válaszolt a szakember kérdéseire, és reménykedett, hogy kap segítséget, ami lendít valamennyit a szerelmi életén. Még nem sejtette, hogy az ő elmarasztalása nem a terápia része, előtte sosem járt pszichológusnál, fogalma sem volt arról, milyen módszerekkel dolgoznak. Csernus doki jutott eszébe, gondolta, a választott szakember az ő női verziója, nem köntörfalaz, ez a módszere, ezzel magyarázta, miért nem állt fel azonnal, amikor a „segítő" nemcsak elbagatellizálta a problémáját, de ki is figurázta őt.

A beszélgetés egy következő ülésen folytatódott, melynek végefelé már durvább mondatok hangoztak el, mint az elsőn, és ekkor már a nő is érezte, hogy nincs ez így rendjén, a barátai, ismerősei nem így mesélték el a saját terápiájukat. Ezúttal nem arról van szó, hogy a pszichológusa őszinte, itt valami nem oké.

- Nézze, hölgyem - mondta a pszichológus -, ha úgy érzi, van ideje, és a férjének elég pénze, nekem nincs ellenemre, hogy idejárjon minden héten panaszkodni a párjára, de azért gondoljon bele, hogy maga mit nyújt annak a szerencsétlen embernek!

- Szerencsétlen? Ezt kikérem magamnak a nevében! A férjem pénzét meg a magaméban!

- Ő nem kérné ki... Tudja, a férje megtesz mindent, hogy működjön a család, most is a gyerekeikre vigyáz, amíg ön nekem panaszkodik, milyen borzalmas az élete. Nőjön már fel! 

- Nőjek fel? Komolyan ez a tanácsa? Így segít egy pszichológus?

- Tudja, hölgyem, hozzám rengetegen járnak, ha nem tetszik a módszerem, válasszon mást, de egy dologra felhívnám a figyelmét: kicsit sok az én, a nekem, meg a velem. 

- Ezeket a személyes névmásokat használjuk, ha magunkról beszélünk, nem? 

- Azt használ, amit akar, csak ne nálam, én nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. Tudja, sok páciensem a hátsóját verné a földhöz, ha ilyen férje lenne. Végső tanácsként azt mondom, próbálja megbecsülni, mert ilyen ember nem terem minden fán!

Soha többé nem ment a pszichológusnő közelébe, sőt semmilyen pszichológus közelébe se, azt mondja, olyan megalázottnak érezte magát, amilyennek még soha. Gondolkodott, hogy panaszt tesz valahol, de aztán elengedte az egészet, és inkább bedobta otthon a válás lehetőségét. Nem büszke rá, nem javasolja senkinek, mert azt a félelmet nem kívánja az ellenségének sem, mint amit átélt közben, mert mi van, ha a férje azt mondja, „oké, mit írjak alá"? De a vége az lett, hogy megbeszélték, kinek milyen igényei vannak, közeledtek az álláspontok, és azóta egész tűrhető a helyzet.

Döbbenten ültünk. A két pszichológus is nehezen találta a szavakat, a coach szólalt meg először: 

„Bevallom, én sok ügyfelemtől hallottam már hasonló történetet. Nem olyan ritka a bántalmazó a segítő foglalkozásúak között, mint szeretnénk vagy gondolnánk. Mert ez bizony bántalmazás. Nem fizikai, de bántalmazás, és aki ilyet tapasztal, annak fel is kéne jelentenie az ilyen terapeutát, mert ez nem egy rossz nap, ez két rossz nap, amit nyilván még követ sok másik is. Aki magán sem tud segíteni, ne akarjon másokon..." Ezzel a pszichológus évfolyamtársaink is egyetértettek, és elmondták, hol tehet panaszt az évfolyamtásunk, ha mégis úgy döntene. 

Aztán az egyik volt osztálytársam, Viola is elmesélte a saját sztoriját, ami nem rosszabb, vagy jobb, csak más. 

Viola azért ment pszichológushoz, mert már nagyon nyomasztotta, hogy mindig nős férfiakkal találja meg a közös nevezőt, akik használják, kihasználják, áltatják, ígérgetnek neki, de a végén sosem történik semmi. Folyton a panaszkodásaikat hallgatja, milyen rossz házasságban élnek, csak a gyerek miatt nem válnak el, mindig ő alkalmazkodik, vagy sehova, vagy csak nagyon messzire mehetnek együtt, akkor, amikor a pasinak jó, és a vége mindig az, hogy elküldi őket. Kivéve azt a két esetet, amikor a férfi mégis elvált, csak éppen mint kiderült, nem miatta, és a válással a kapcsolatnak is lőttek.

Mindig mindenét beleteszi a párkapcsolataiba, szívét-lelkét, teljes odaadással van az aktuális párja felé, de soha nem elég. Már lemondott arról, hogy valaha lesz valaki, aki tényleg őt szereti, őt akarja.

„Férfi pszichológushoz mentem, úgy ajánlották, több ismerősöm is járt vagy jár hozzá, manapság már nem szégyen terápiára menni és némi önismeretre szert tenni" - kezdte a történetét Viola.

Forrás: Shutterstock

„Rákerestem a Facebookon is, láttam, hogy nős, családja van, gondoltam, rendes ember, annak is látszott. Nagyon megértő volt, sokat beszélgettünk, hónapok óta jártam már hozzá, amikor azt éreztem, fel akar szedni. Eleinte elhessegettem a gondolatot, hiszen ő a segítőm, profi, sosem tenne olyat, ami szakmailag és emberileg nem fér bele. Ismer, tudja, miért járok hozzá, biztonságban vagyok, hiszen ő nem olyan, mint azok a pasik, akik miatt megkerestem. De aztán egy alkalommal elég konkrétan jelezte felém, hogy nem hagyom hidegen. Belementem egy ebédbe, ő szerelmet vallott, és őszinte leszek, azok után, hogy hónapokig megosztottam vele minden bajomat, bátran vallottam be én is, hogy az érzés kölcsönös. Lefeküdtem vele. Közben ugyanúgy jártam hozzá szabályos időközönként terápiára, de együtt voltunk.

Aztán egyszer beszélgettem az egyik kolléganőmmel, akinek elmeséltem, mi történt velem, és milyen boldog vagyok, ő meg elmesélte nekem, hogy egy másik kolléganőnk is ehhez a pasashoz jár terápiára és ugyanezt mesélte, amit én. Megállt bennem az ütő, nem mondtam semmit, nem tettem semmit, de teljesen összetörtem. Hát még amiatt, ami ezután jött. Kiderült, hogy a kolléganőm elmondta a másik kolléganőnek, hogy mi a szitu, aki azonnal számonkérte a férfit, hogy mégis hogy képzeli, hogy van ez? Közös pszichológusunk tagadott, elmondta neki, hogy csak a vágyaimról meséltem, nem véletlenül járok hozzá, nem vagyok normális, tiszta beteges ez az egész történet. Ezek után az ex-terapeutám felhívott, ordított a telefonba, hogy ne merjek erről soha többé senkinek beszélni, azt hitte, már vagyok annyira felnőtt, hogy tudom, hogy a titok az titok. Azt mondta, látni se akar többet. Nem mintha valaha még egyszer az életben találkozni szerettem volna vele. Remegtem. Sírtam."

És pszichológust cserélt. A nő, akihez jár, azt mondja, csodálatos, nagyon sokat segített, hogy megértse, mit miért tesz, hogy megszeresse önmagát, hogy jobban válasszon. Na, nem mintha lenne mostanában férfi az életében. 

Döbbenet és csend ült az asztaltársaságra. Megállapítottuk, hogy minden szakmában dolgoznak alkalmatlanok. Igaz, egy alkalmatlan pszichológus, vagy ne adj isten, orvos talán veszélyesebb, mint egy alkalmatlan kertész. 

Egy biztos, aki bántalmazó segítővel találkozik, ne hagyja annyiban a dolgot. Ebben az esetben mindkét nő inkább a csendes visszavonulást választotta, de nem ez a megoldás. Mindig gondoljatok arra, hogyha nektek árt, másnak sem használ majd. 

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek