Árulásom története: a megalkuvó és a megátalkodott felemelkedése és bukása

Mariettával gyerekkorunk óta barátok voltunk. A szomszédban laktak, a szüleink összejártak, mi meg mentünk velük. Emlékszem, már óvódásként is azt mondogatták anyáék, hogy meglátogatjuk a legjobb barátomat, Mariettát. Aztán általános iskolában is megmaradt ez a "legjobb barátság". Ugyanabba a gimibe felvételiztünk és jártunk, és már akkor elkezdődött a kálváriánk.

Marietta képes volt bármiből versenyt csinálni, és természetesen mindenben nyert is. Ha nem, akkor is, mert mindig megmagyarázta, én vagy más hol rontotta el, amiért a győzelme semmis. Én magam is semmis voltam.

Az én sorstragédiám, mert a jóisten semmihez nem adott tehetséget. De sebaj, ő mindig itt lesz velem és mellettem, majd ő segít nekem és rajtam, egyedül úgyse megyek az életben semmire. Elhittem neki, hiszen a barátom, ráadásul a legjobb, miért is hazudna nekem? Pedig megtette.

Ha mindketten elindultunk egy versenyen, nekem kellett visszalépnem, az szóba sem jöhetett, hogy egyezséget kössünk, arra ő nem volt hajlandó. A csapatmunkát nem ismerte, az én ötleteimet sosem valósítottuk meg, mert kizárt, hogy én olyat mondjak, ami segít, kettőnk közül az ötletember is ő volt. Ha mégis mondtam valamit, ami neki is tetszett, az természetesen valójóban az ő ötlete volt, hiszen ő inspirált, én csak kimondtam, amit ő a számba rágott. Szerinte. De nyugtatott a tudat, hogy nem csak velem ilyen, gyakorlatilag mindenkit az alattvalójának tekintett. Azok is voltunk.

Pasim nem lehetett, vagy nem sokáig, mert ő rögtön halálosan szerelmes lett belé, nekem meg úgysem fontos, mondta, lépjek hátra kettőt és engedjem át neki. Természetesen megtettem. Hogy aztán egy hét múlva úgy szakítson vele, mintha sosem állította volna, hogy belezúgott. Újra nem kezdhettem senkivel, mert az ránézve igen kellemetlen lett volna. Ha ő egyszer azt mondta, hogy az a fiú sosem lesz boldog, mert csak vele lehet, de neki meg nem kell, én ne próbáljam megcáfolni, mert úgysem sikerülhet. Nem próbáltam.

A feladataira nem volt ideje, azokat mindig én végeztem el helyette, mondván, jelentéktelenségemben úgysem tudnék semmi jelentőset csinálni, inkább írjam a leckét mindkettőnk helyett. Dolgozatnál mindent lemásolt rólam, ha a szóbeli felelés nem ment jól, én voltam a hibás, mert még rendesen súgni se tudok, én szerencsétlen, örüljek, hogy ezek után még barátkozik velem. Örültem.

Egyetemre mentem, őt nem vették fel, kiakadt, de aztán talált egy férfit, aki nem ragaszkodott hozzá, hogy dolgozzon. Ő azért melózott keményen, legalábbis annak hívta a 15 évvel idősebb párja cégének "adminisztrációját", amiért nem kért pénzt, mert ő aztán nem olyan. Tényleg nem...

Az egyetemi évek alatt valamennyire felszabadultam, nem volt mindig mellettem, bár igyekezett tanácsokkal ellátni, mert nélküle sosem lesz diplomám, mondta, és én ezt is elhittem. Lett végre szerelmi életem is, igaz, azt is Marietta akarta megmondani, melyik srác illik hozzám és melyik nem. Nem értettünk egyet ebben sem, de nem álltam ellen, úgy voltam vele, már az is nagy szó, hogy úgy lehet valakim, hogy ő nem szeret bele. Persze voltak komolytalan próbálkozásai, melyek csak azt a célt szolgálták, hogy belássam, hogy ő a szebb és ha akarná, bármikor megszerezhetné a pasimat. Beláttam.

Az egyetemi évek után, a sikeres szakdolgozatom és a gyakorlati munkáim miatt jó állásom lett, szépen, fokozatosan haladtam a ranglétrán. Marietta közben szakított a barátjával. Meg a következővel és az azutánival is. Nem volt pasija, nem volt melója. Anyám hívott, hogy miféle barát vagyok, hogy nem segítek a legjobb barátnőmnek álláshoz jutni a cégnél, ahol dolgozom. Most beszélt a drága Marietta édesanyjával, aki zokogva mesélte, hogy a lánya teljes kétségbeesésében hozzám fordult, pedig ő sosem használná ki a legjobb barátnőjét, én pedig elutasítottam. Hiába mondtam, hogy nem utasítottam, csak momentán nincs felvétel és a főnök sem én vagyok, addig mondta, míg a végén megígértem, hogy szerzek a baártnőmnek egy akármilyen munkát a cégnél. Szereztem.

Elkezdte nálunk a munkát. Végzettség semmi, szakmai tapasztalat vagy bármilyen komolyabbnak mondható munkatapasztalat nulla, de a nagyfőnök szeretett, felvette a csapatomba, azzal a feltétellel, hogy betanítom őt és jó munkaerő lesz. Betanítottam.

Sok mindent nem csinált, helyette dolgozhattam én, nehogy kiderüljön, hogy lusta, mint a dög, viszont szép volt, szépen is mosolygott, ő volt a lehengerlő, a jó fej, a vicces és nagyhangú. Amikor felajánlották nekem a kinevezést, vaciláltam, hiszen voltak nálam tapasztaltabb kollégák is, ő pedig ezt kihasználva megmagyarázta a főnöknek, hogy alkalmatlan vagyok, hiszen még egy ilyen egyszerű és egyértelmű döntést is képtelen vagyok meghozni. Nem a hátam mögött fúrt, az nem az ő műfaja volt, szembe szidott, miközben valahol dicsért is, ha nem is gondolta komolyan. Végül őt nevezték ki, mert olyan menedzser típus, mondta a nagyfőnök, és mivel én tanítottam be, a tudása is atombiztos, legalábbis Marietta ezt mondta neki. Ne aggódjak, mondta a barátnőm, ez nem jelent semmit, legjobb barátok vagyunk, jó dolgom lesz. Nem aggódtam.

Pedig kellett volna... Onnantól nem volt megállás. Már nemcsak velem végeztette el a saját munkáját, hanem mindenki mással is. Ha valaki szólni mert, azt harsogta: "Én vagyok a főnök, örülj, ha nem rúglak ki!" Mindezt tanult embereknek, nála sok évvel idősebb, igazi szaktekintélyeknek.

Az addig jókedvű munkatársaim sorra hagyták el a céget, mondván, nem tudnak vele együtt dolgozni. Kommunikálva persze sosem ez lett, én voltam a tanú rá, hogy minden, amit mondanak, szemenszedett hazugság. Nem bírták a tempót, lusták voltak, megszokták, hogy lóghatnak, de ő ezt nem engedte, ő odafigyel. Hogy mikor és kire, mire, én sem tudtam volna megmondani, mivel ő sosem volt bent, ha mégis, csak a magánügyeivel foglalkozott. Az orrunk alá dörgölte, hogy ő keresi a legtöbbet, ő aztán tud költeni, mi lúzerek meg kidolgozzuk neki a belünket, pénzünk meg a fele az övének. Igaza volt.

Abban mindenképpen, hogy lúzerek voltunk. Addig. Na jó, én tovább is, de a kollégáknak elege lett, tervet eszeltek ki ellene. Be akartak vonni, mert én voltam alatta a következő ember, de nem adtam be a derekamat, hiszen ő a legjobb barátnőm. Azt mondták, nem vagyok normális, valószínűleg ő sosem volt a barátom, kihasznál, én hagyom, folyton megalkuszom. Volt már olyan, hogy valamiben engedett, hogy egészséges középúton ment, mentünk tovább, hogy az én érdekeim is érvényesülhettek? Nem volt.

Gondolkodtam. Itt van ez a lány, akinek sosem mondtam ellent, mindig megadtam magam, bármit kért, bár inkább követelt. Nem vontam kétségbe, hogy ő a kompetensebb, hogy neki kell nyernie, egyáltalán azt, hogy igaza van. Mert ő a legjobb barátom, már a szüleim is megmondták ezelőtt 30 évvel. És mit tett ő értem? Ellentmondást sosem tűrt, megbeszélni, egyezkedni nem volt hajlandó, nem léteztek felemás megoldások, kompromisszumok. Megátalkodottan ragaszkodott a saját igazához, a saját nem létező érdemeihez, de leginkább a saját érdekeinek érvényesítéséhez mindenáron, mindenkin átgázolva. Rajtam is.

Csatlakoztam a kollégák csapatához, beszálltam a bizonyítékgyűjtésbe. Privát üzeneteket mentettem le, hangfelvételeket készítettem a beszélgetéseinkről, a munkatársaim néha-néha videókat is felvettek, ha volt miért. És amikor elég bizonyítékkal rendelkeztünk, túlléptem a megalkuvó énemen és azt mondtam, ez az én állásom, de főleg az én hivatásom, az én jól megérdemelt munkahelyem. Nem Mariettáé, hanem az enyém. Adni akartam neki még egy esélyt, és beszélgetésre hívtam. Nem tudta, hogy az összes beosztottja ott lesz. Meglepődött, kiakadt, tombolt. Hátbaszúrtam, mondta, elárultam, harsogta, én, akinek ő a legjobb barátja. De változtatni nem akart. Én igen.

A következő pár nap pokol volt mindannyiunknak. Nem léptünk azonnal, ő pedig megtett mindent, hogy a vélt hatalmával minél inkább visszaéljen, fogást találjon a többieken, de legfőképp rajtam. El akart pusztítani, legalábbis szakmailag, be akarta bizonyítani az alkalmatlanságomat, amiről ő mindig is beszélt. Nem sikerült.

Némi plusz bizonyítékot viszont szereztünk ezekben a napokban, és végre a nagyfőnök elé álltunk. Megdöbbent. Az elsumákolt önéletrajzán, a nemlétező diplomáján, a hozzá nem értésén, a lustaságán, lógásain, csalásain és hazugságain. Azonnali hatállyal kirúgta, de engem sem dicsért meg, mondván, a társa voltam a hazugságokban azzal, hogy képtelen voltam kiállni magamért és a társaimért. Egy éven át hagytam, hogy pokollá tegye a csoport életét, a megalkuvó viselkedésemmel cinkosként támogattam őt az átveréseiben. Nem nevezett ki.

Emberileg talált alkalmatlannak a vezetésre, és nemcsak engem, de mindenki mást is. Kívülről hozott vezetőt a csoportunk élére, aki a szakértelmével, vezetői képességeivel, tudásával új színt és reményt hozott az irodába. Még nekem is.

Nem úgy a magánéletembe. Anyám, apám üvoltött, mit képzelek, hogy hátba szúrtam a legjobb barátnőmet, most a szülei, a legjobb barátaik őket utálják, nem állnak velük szóba. Hiszen Marietta mindig segített engem... Elmeséltem hát az életemet.

Viszont megtanultam, hogy olyan nincs, hogy valaki mindig alul marad, önként, azért, hogy mások fölékerekedhessenek. Nem lehet mindig érvényesíteni az akaratunkat, de az sem lehet, hogy mindig háttérbe szoruljon a saját érdekünk. Tudni kell hátralépni és tudni kell előretörni. Ám a cél minden esetben az, hogy az én boldogulásom érdekében ne áldozzak fel másokat, mások boldogulásáért pedig ne áldozzam fel önmagamat. Kell, hogy legyen középút.

Nyitókép: Shutterstock