Sajnálom, hogy nehéz velem...

Egy boldog vég, ahol majd a herceg megszelídül, belém szeret. Ahol együtt szállunk majd szembe az élet nehézségeivel, és soha nem lesz olyan vihar, aminek legyőzésére együtt ne lennénk képesek. Együtt. Abban a kiállhatatlanul mézes-mázas, rózsaszín párában, amit semmilyen vihar nem tehet tönkre.

Csak ezekkel az álmokkal az a baj, hogy magasról lehet igazán nagyot zuhanni. Ahonnan persze minden valamirevaló királylány fel tud állni, megigazítja a koronáját, és visszabaktat a domb tetejére. Hogy aztán újra leessen. Vagy inkább lelökjék. Újra, meg újra, meg újra. És tudod, hogy mi ezzel a baj? Az, hogy könnyen előfordulhat, hogy az évek alatt összegyűjtött karcolásokat végül már senki sem fogja tudni begyógyítani.

Bárcsak megértenéd...

Bárcsak megértenéd, hogy én ugyanúgy akartam... Téged, minket, a rózsaszín ködöt. Csak még nem gyógyultak be azok a fránya sebek... Bárcsak el tudnám neked mondani, hogy mennyire sajnálom! Sajnálom, hogy már egy megmászhatatlannak tűnő, óriási falba kellett ütköznöd. Pedig én szeretnélek szeretni. Azért, aki vagy. Téged, önmagadért.

Pedig szeretnék veled ajtót egymás orra előtt becsapva veszekedni, de csak azért, hogy tudjam, megőrülünk egymásért. Szeretném, hogy némán hozzád bújhassak, miután beláttam, hogy egy hülye liba voltam. És te átölelnél. Szeretném, ha miután seggfej voltál, és én a konyhában állva a könnyeimet törölgetném, te hátulról átölelve bocsánatot kérnél. Nekem ennyi elég lenne. Ezt szeretném.

Meg szenvedélyt. Igen, ezt szeretném! Hogy egy fáradt nap után hazaérve a falnak nyomj, és mélyen a szemembe nézz. Érezni akarom, hogy minden porcikád engem kíván, én pedig téged. Amikor nem érdekel sem a holnap, sem a tegnap. Csak te meg én. Nincs taktika. Csak a pillanat.

Hidd el, én szeretnék hinni neked! De már nem megy. És erről nem te tehetsz. Hanem mindazok, akik a szívem köré ezt a téglafalat építették. Tervezni akarok veled, álmokat szőni. Nem pedig attól rettegni, vajon mikor durran ki az egész, mint egy szappanbuborék. Szilárd alapokat szeretnék. Olyat, ami nem szavakra és ígéretekre épül, hanem cselekedetekre. De ehhez te is kellesz. Én is kellek.

De félek. Igen. Félek az újtól. Attól, hogy egy nap te is elhagysz majd. Félek a szép szavaktól, attól, hogy nincs mögöttük tartalom. Félek, hogy többet látok beléd, mint aki valójában vagy. Félek, mert az élet hiába sebzett már meg olyan sokszor, még mindig naiv vagyok, főleg, ha megsz... megkedvellek.

Bizony, félek attól, hogy beléd gabalyodom, te pedig eltűnsz, mint szürke szamár a ködben. Hogy majd neked is feldob a Tinder vagy a hétvégi kocsmatúra egy jobbat, és neked majd ő kell. Félek tőle, hogy neked is csak opció leszek. Hogy minden kedvességed csak egy jól megkomponált színdarab, aminek a végén úgyis kialszanak a fények.

Nyitókép: iStockphoto