Ha nem mennék be a munkahelyemre, egész nap nem lenne kihez szólnom

Ha eltűnnék hirtelen, talán senki nem venné észre. Ez a magány, meg az, hogy a munkahelyemen kívül nincs kihez szólnom. Ha home office van, egész nap szinte meg sem szólalok. Néha viccből kipróbálom, hogy jön-e még ki hang a torkomon, nem felejtettem-e el, hogyan kell szavakat formálni.

Lassan a beszéd egy olyan képességem lesz, aminek nem veszem hasznát. Mert ha beszélek is, nem azt mondom, amit szeretnék, és nem annak, akinek szeretném. Persze a munkatársaimat szeretem, amennyire szeretni lehet olyan véletlenszerűen összeválogatott embereket, akikkel nem sok közös van bennetek azon kívül, hogy ugyanabba az épületbe mentek be reggelente.

Tudom, hogy a magányban nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyetlen, aki azt érzi és azt tapasztalja, hirtelen eltűntek körüle az emberek. Elsodort minket egymástól az élet, felnőttként pedig sokkal nehezebb barátokat szerezni. Mindenkinek más a fontos, sokkal korlátoltabbak és beszűkültebbek vagyunk, hamar hozunk ítéletet, és sokkal jobban félünk a csalódástól. Nem merünk kockáztatni, mert nem akarjuk újra és újra megégetni magunkat. Nekem viszont nem kevésbé fájdalmas magányosan bolyongani, mint próbálkozni és csalódni. Fárasztóbbnak azonban fárasztóbb, elkeserítőbb.

Megértem, hogy az emberek nem mernek, nem akarnak már energiát fektetni a társas kapcsolatokba a sok rossz tapasztalat miatt, mert ilyenekből nekem is kijutott. Barátok, akik csak beszélni szeretnek, beszélgetni nem. Ismerősök, akik csak azért kérdezték meg, hogy vagyok, hogy utána szívességet kérhessenek. Ezek pedig nem építenek, egyre és egyre kevesebbnek, erőtlenebbnek éreztem magam az ilyen találkozások után, talán még rosszabb is volt, mint nem szólni senkihez, hiszen ezek csak a társaság illúziói voltak. Olyasmik, amiket ki lehet pakolni a közösségi oldalakra, hogy megmutasd, nem vagy ám egyedül, miközben azt számolgatod magadban, mikor bonthatsz asztalt.

Annyira még nem vagyok elkeseredett, hogy beletörődjek a sorsomba, és így csináljam végig az életet. Ha a tapasztalataim nem is indokolják, örök optimista maradok, mert nem tudok és nem is akarok úgy a jövőmre tekinteni, hogy egyedül vagyok. Továbbra is igyekszem, próbálkozom és tervezek és addig is: álmodozom. Hétvégi sütögetésekről, nevetésekről, beszélgetésekről, telefonhívásokról, üzenetekről olyan emberektől, akik aggódnak, akiket érdekel, mitől vagyok boldog, vagy épp szomorú. Én is szeretném, ha ugyanezeket lenne kitől megkérdeznem.

Jó lenne, ha felhívhatnék valakit, ha szervezhetnék közös programot. Muszáj hinnem, hogy fordul még a kocka, változik még az életem és a helyzetem, és hogy megéri próbálkozni, mert a reményt nem akarom elveszíteni. Ez hajt ugyanis addig, amíg nem találom meg azokat az embereket, akik miatt érdemes továbbmenni.

Nyitókép: Shuttestock