Úriember az a férfi, aki mellett természetes, hogy úrinőként viselkedem

Van két férfi ismerősöm, az egyik a barátom, a másik egy volt tanárom. Ha valaki az úriembereket emlegeti, nekem mindig ők jutnak eszembe. Amióta csak ismerem őket, az jut róluk eszembe, hogy itt ragadtak a 18. századból. Úgy élnek, léteznek, úgy öltöznek, beszélnek. Minden megnyilvánulásukat körüllengi az a speciális energia, amit nem is lehet szavakba önteni, csak érezni, de azt intenzíven.

Egykoron az úriember kifejezés státuszt jelölt. Pontosan megmutatta, mennyi vagyonnal, földdel rendelkezett egy nemes ember. Ez nem azt jelentette, hogy ezek az urak egytől egyig kifogástalan modorúak lettek volna, egyszerűen a születés jogán járt a titulus.

Később, a lovagi-keresztényi eszményekkel vált azonossá a nemesi lélek fogalma. Ez az erősen túlzó, pátoszos értelmezés inkább eszményített egy bizonyos réteget, mintsem valódi viselkedést jelentett volna. Persze, voltak lovagok, akik megtestesítették ezt az álomképet, de ők voltak kevesebben. Mégis, olyan varázsa volt, hogy kisasszonyok százezrei epekedtek ezekért a férfiakért, azzal tetézve, hogy olyan teljesíthetetlen követelményeket állítottak feléjük, amelyeknek szinte lehetetlen volt megfelelni. De ez nem zavart senkit. A lényeg az volt, hogy a színes, ám hamis kép megmaradjon. Lehessen pihegő kebellel áhítozni, sóvárogni.

Még később, amikor a társadalmi rendszer erős változáson ment át, lazultak az erkölcsök. Ekkorra már nem léteztek olyan szigorú elvárások, mint régebben. Egyre több férfi felejtette el, mit jelent úriembernek lenni. Természetesen ezzel egyidőben a női viselkedés is gyökeresen megváltozott, szintén nem pozitív irányba. Az addig elvárt magatartási minimum már erősen minimum lett. Egészen a 18. századig a valóságtól teljesen elrugaszkodott elvárásokkal állították szembe a gentlemaneket, inkább tekintettek rájuk eposzi hősként, mint hús-vér emberként.

A 18. századra azonban pozitív változás történt. Az akkori urak pontosan tudták, hogy önmagában nem a csinos öltözék, ápoltság és műveltség teszi a FÉRFIT. Tisztában voltak azzal, hogy úriember csak hiteles, jellemes, tiszta és feddhetetlen ember lehet. S ez csak a jéghegy csúcsa. Mert tudták, hogy úriembernek lehet születni, de tartás nélkül semmit sem ér. Ekkor csak üres külcsín lesz, hamis kép.

De, mit is tesz pontosan, ha valaki úriember? Megpróbálom elmesélni a barátom és a tanárom példáján keresztül.

Valahogy, nekik magától értetődő az az egész, ők egyszerűen ilyenek. Az egy dolog, hogy mindig tiszták, ápoltak. Ügyelnek a részletekre is, rendben van a kezük, lábuk, körmük. Az is egy dolog, hogy műveltek és intelligensek. Ez sok férfiban megvan. De bennük van valami plusz. Amikor velük vagyok, másképpen viselkedem. Úgy gondolom, a mindennapok során is nőként viselkedem, rendben vagyok, de velük valahogy átlényegülök. Úgy kezdem érezni magam, mintha fűzőben, tollas kalapban, kesztyűben járnék. Mintha visszamennék az időben. Egyébként is van tartásom, egyebek, de ilyenkor még a beszédem is változik.

Amikor a tanárom minden alkalommal úgy szólít meg, hogy Kegyed, az egészen különleges. A konfliktusokat olyan kifinomultan kezeli, ahogyan kevesen képesek. Még akkor is választékosan és udvariasan beszél, amikor például a kommentszekcióban beleállnak. Egyszerűen, nyugodtan, végtelenül udvariasan reagál, és képes egy pillanat alatt leszerelni a másikat. Esélyük sincs. Ami árad belőle, az tiszteletet és rendet parancsol.

A fiú barátom pedig ugyanilyen. Nyilván vele más a kapcsolatunk, többet találkozunk. Amikor vele sétálok, egyetlen percre sem kell figyelnem semmire. Tudom, hogy ahogy belekarolok, onnantól ő figyeli előttem a járdát. Apró, finom mozdulatokkal kormányoz, hogy kikerüljek egy-egy bukkanót, pocsolyát. Ha esik az eső, tartja az ernyőt, és úgy van közel, hogy soha nem lépi át az udvariasság határát. Hab a tortán, hogy tisztában van az etikettel. Mikor kell előreengedni egy nőt, vagy éppen mikor kell neki elől járnia. Kinyitja a kocsiajtót, megvárja, amíg beszállok és becsukja. Felsegíti a kabátomat, lesegíti, kihúzza nekem a széket.

Ők ketten olyan kifinomultsággal figyelnek a másik emberre, amire csak kevesen képesek. Észreveszik a legapróbb rezdülésemet is és reagálnak, mielőtt szóra nyitnám a számat. Választékosan, szépen beszélnek, van tartásuk, anélkül, hogy fitogtatnák az erejüket. Egyszerűen árad belőlük ez az attitűd. A lényük része. Ez teszi őket utánozhatatlanná.

Bár sokan azt mondják, hogy kivesztek a valódi nők és férfiak, én mégis úgy gondolom, van remény. Igenis vannak úriemberek és úrinők. Csak azért nem látják őket sokan, mert nem hivalkodnak. Elsőre talán fel sem tűnnek senkinek. De egy idő után a puszta jelenlétük kisugárzik, és a viselkedésük egyértelműen felismerhetővé teszi őket.

Köszönöm nektek, hogy vagytok még, Úriemberek, talpig Férfiak!

Nyitókép: Shutterstock