Hosszú történeteket tudnék mesélni arról, hogyan keserítette meg a gyermekkoromat, kezdve attól, hogy egyszínű, fakó és szürke ruhákban járatott iskolába, nem engedte, hogy megnövesszem a hajam és tiltotta a nőies ruhákat, a magassarkút és a szoknyát is. Miközben az iskolatársak kezdték felfedezni a nőiességüket, nekem mindenemet takargatnom kellett, mert anya úgy vélte, akkor tud megvédeni, ha lecsupaszít engem.
Az éveken át tartó, kitartó munkássága pedig meghozta a gyümölcsét, ugyanis nemcsak a testemet rejtegette, hanem a valódi énemet is. Sem az általánosban, sem a gimiben nem volt egy barátom sem, a suli után egyből hazamentem és a tanulás lett a hobbim, az olvasás és a tévézés pedig a szórakozásom. Nem vágytam másra, és nem is éreztem ezt börtönnek, mivel nem is sejtettem, hogy lehetne másként is élni.
Nem voltam túl tehetséges, de a hiányosságokat szorgalommal pótoltam, és mivel szerettem tanulni, jól ment a gimi. Fel is vettek arra az egyetemre, amelyre vágytam, ráadásul ösztöndíjjal, anya pedig világgá kürtölte a sikeremet. Egymás után hívta a rokonokat, hogy elbüszkélkedhessen azzal, milyen lánya van neki, milyen okos gyereket nevelt. A boltban is velem dicsekedett, a munkahelyén pedig kitette az asztala fölött logó parafatáblára a felvételi értesítőmet.
Kisajátította a sikeremet.
Az egyetemet, a közgázt végül két év után abbahagytam, egyszerűen bepánikoltam attól a gondolattól, hogy nekem ezzel kell majd egész életemben foglalkoznom. Alig húszévesen nem tudtam arról, hogy bármikor lehet szakot váltani, bármikor újra lehet kezdeni és nem kell elköteleződni rögtön egy munka mellett egész életünkre. A pánikrohamok szűnni nem akaró remegésben, szédülésben és nem egyszer ájulásban öltöttek testet, és amikor először vetettem fel anyának, hogy a következő félévet szüneteltetném, elzavart otthonról.
Napokon át üvöltözött velem, többször meg is vert és a szemében nyomát sem láttam az anyukámnak. Egy teljesen eszeveszett nőt láttam, aki úgy ütötte a hátam, hogy egy hétig piroslott a bőröm miatta. Az egyetemet nem folytattam, anyával pedig hosszú időre elhidegültünk egymástól, ám az i-re a pontot az tette fel, amikor közölte, sőt igazából megfenyegetett, hogy nem mondhatom el senkinek, hogy kibuktam az iskolából.
Amikor jöttek a rokonok, vagy mi mentünk látogatóba, hazudnom kellett, azt mondanom, hogy jól megy a suli, hamarosan végzek és a többi... Anya kínosan ügyelt arra, hogy ne kérdezzenek sokat az egyetemről, a jövőbeli terveimről, és gyorsan elterelte a témát. Annyira lekötötte az egyetemi kudarcom, hogy szinte sokkolta, mikor a mamám az egyik születésnapi összejövetelen feltette azt a kérdést, amit a rokonok szinte sose mulasztanak el.
És mi a helyzet a fiúkkal?
Anyát jobban meglepte a kérdés, mint engem, így nem tudta megakadályozni, hogy válaszolhassak, én pedig őszintén elmondtam, hogy nem találkozgatok senkivel. Anya ekkor közbekiáltott és vehemensen kezdte ecsetelni, hogy az egyetem mellett nincs időm párkapcsolatra, de persze hogy van már fiúm, csak mindketten megvárjuk a tanulmányok végét és utána kezdünk komolyan randizgatni. Csodálkozva néztem és hallgattam, milyen csillogó szemmel és átéléssel meséli el a kitalált életemet, miközben sem a fiúk, sem a szex, de még az intimitás sem került szóba otthon.
A felszabadító pofon
Egy másik emlékem évekkel későbbi, de a legnagyobb traumát ez okozta. Hiába próbálkoztunk a párommal, aki már nemcsak anyám képzeletében, hanem a valóságban is létezett, nem jött össze a baba. Nagyon nehezen vettem rá magam az orvosi kivizsgálásra, mert rettegtem a rendelőktől és attól a gondolattól, hogy egy vadidegen előtt kitárulkozzak. A párom elment, és mikor nála mindent rendben találtak, muszáj voltam én is megnézetni magamat.
Bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam és kiderült, hogy nem lehet gyermekem. Hosszú hónapokig őrlődtem, mielőtt elmondtam anyának, mert tudtam, hogy engem fog hibáztatni, de arra nem számítottam, hogy még csak sajnálni sem fog engem. Magát azonban annál jobban sajnáltatta, és fennhangon közölte, milyen szörnyű gyerek vagyok, amiért elveszem tőle a lehetőséget, hogy nagymama lehessen.
Amikor ott ültünk anyánál a nappaliban, nem tudtam eldönteni, hogy a párom fog vissza engem, vagy én tartom vissza őt attól, hogy nekiessen az előttünk tajtékzó nőnek. Akkor nem tudtam rá anyámként tekinteni. Mestere volt annak, hogy a kést többször is megforgassa az emberben. Megsemmisülve indultunk kifelé a házból, amikor még odaszólt, hogy reméli, ezt titokban tartom, és sem a barátoknak, sem a rokonoknak nem mondom majd el, hiszen ez roppant megalázó számára. Ne hozzam már kínos helyzetbe!
Hazafelé, még az autóban kinyitottam a Facebookot és kiírtam az üzenőfalra, hogy meddő vagyok. Ezt a két szót posztoltam, majd kinyomtam a telefont, hogy se írni, se hívni ne lehessen. Sosem aludtam még nyugodtabban, mint aznap éjjel.
Másnap reggel persze a kikapcsolt telefon miatt az ébresztő sem szólt, elkéstem a melóból, de mikor beérve visszanyomtam a mobilt, millió üzenetről és nem fogadott hívásról jött értesítés. Elhúztam mindegyiket jobbra, nem reagáltam se a kommentekre, se az SMS-ekre, és főleg nem hívtam fel anyámat, aki megállás nélkül telefonált napokon keresztül.
Olyan üzenetekkel bombázott, hogy tönkretettem az életét, nyilvánosan megaláztam és az én hibám, ha belehal a szégyenbe. Mindez évekkel ezelőtt történt és anya még ma is él, elvétve beszélünk is, de nem múlik el telefonhívás anélkül az intelem nélkül, hogy bármi is történik velem, azt tartsam titokban.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.