Tudod, egyszerűbb lenne, ha utálhatnálak. Ha írnál valamit, ami miatt könnyebben el tudnálak felejteni. Ha minden hibádat és rossz döntésedet fel tudnám sorolni egy üveg bor mellett a barátoknak.
Ha nem lennél ennyire nyuszi, ha képes lennél a szemembe nézni és azt mondani: nem bírod tovább. Mert mondjuk, nem jöttek be az elképzeléseid, és mégsem az vagyok, akit a fejedben összeraktál. Biztos csodás képet festettél rólam, és arcon csapásként ért a valóság, hogy én sem vagyok tökéletes.
Tudod, ez a legnehezebb része. Nincs mit a fejedhez vágjak. Minden, amit okoztál, szép volt, és vicces, a maga morbid módján. Azt hittem, más vagy mellettem - és még a mai napig ezt hiszem: feloldozlak a bűneid alól, kifogásokat keresek.
Nem tudlak utálni, pedig ezt kellene tennem... Csak nem megy. Nem megy, mert láttam benned azt, amit eddig mindenkiben kerestem.
Én voltam a szó, te voltál a tett: minden gondolatom ott volt a két kezedben. De ha menni akarsz, akkor menj! Csak kérlek, gyorsan, hogy ne fájjon feleslegesen.
Pedig egy darabig milyen szépen ment minden. Aztán akkora terhet raktál a vállamra, hogy csak roskadozom alatta - néha járni is nehéz tőle. Édes kínnak hittem, de ma már csak a fájdalom súlyát érzem a tarkómon.
Oly savanyúvá vált a szám íze, mintha citromot ennék, pedig korábban még a te ajkaid ízét éreztem. Tovaszállt a bőröd illata az orromból - de néha még visszatér, ha arrafelé sétálok, ahol csak ketten jártunk.
És ilyenkor mindig úgy érzem, mintha még lenne rá esély, hogy visszatérj. Könyörögnék, hogy vedd el tőlem ezeket a pillanatokat, és vidd magaddal az érzelmeimet olyan messzire, amennyire csak tudod.
Ha végleg elmész, megtartom az utolsó szál rózsát, amit tőled kaptam - emléknek, és örökös figyelmeztető jelnek, hogy soha többé ne szeressek így embert, ahogy téged. Hogy ne feledjem: feladni önmagam hatalmas hiba, mástól elvárni ugyanezt pedig szégyen, és nem emberi.
Állítólag nincs rossz döntés, csupán kockázat és következmény. Te voltál az én kockázatom, és az eltűnésed volt a következmény. Csak tudnám, miért nem szóltál, hogy nem bírod, hogy ez neked túl sok...
Minden csókod visszaszámlálás volt az utolsó robbanásig, ám eközben az összes becézgetésed beleégett a bőrömbe. Magamon viselem őket, és soha többé nem fogom tudni eltüntetni. Másoknak pedig magyarázkodhatok majd, hogy miért cipellek még ezek után is a szívemben.
Hülyének fognak hinni, hogy érted felrúgtam volna mindent... De ők nem tudják, hogy te voltál az egyetlen, aki az utóbbi években képes volt kiforgatni engem a lelkem legsötétebb világából. Az egyetlen, aki megragyogtattál - csak utána elvetted tőlem a napfényt.
Megfogadtam már, hogy nem sírok senki után. Te mégis kicsalod belőlem a könnyeket még az utolsó leheleteddel is. Benne ragadtam az érzésben és a pillanatokban. Mint a mocsár, úgy nyel el, én pedig hagyom. Hagyom, mert így könnyebb lesz.
Elengedlek, és ha újra meglátlak, tárt karokkal fogadlak majd. Ölellek és szeretlek tovább, ahogy addig is tettem. A felhők is sírnak utánunk, ne ázz el kérlek...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
