betegség kibeszélő házasság
"Ááá, pár év múlva majd nagyokat szellentgettek egymás előtt az esti filmnézés közben!" - csillapították szerelmes enyelgésünk hevét házas barátaink, miután beszámoltunk nekik eljegyzésünkről és a házasságról alkotott elképzeléseinkről.

"Az ki van zárva! Én elhatároztam, hogy még a lábamat is zárt ajtók mögött szőrtelenítem, és akkor festek hajat, ha éppen nem lesz otthon Dániel!" - védekeztem én, és szentül hittem, hogy nálam tapintatosabb, csinosabb, titokzatosabb feleség nem lesz ezen a világon.

Fél év múlva, a nagy nap előtt hetvenkét órával a kanapén kuporogva feküdtem: a nyakam egy nagy sállal körbetekerve, mellettem használt zsebkendők, lázmérő és egy csupor tea. "Öhmm, akkor te nem mész segíteni anyámnak esküvői aprósüteményeket sütni, ugye?" - nézett végig rajtam szörnyülködve leendő férjem. Hát, nem. A szertartásra azonban sikerült "asszonyt faragni belőlem", sem a női baj, sem az orrfújós megfázás nem látszott rajtam. "Na, ugye megmondtam? Méltóság, tartás, erő! Csak elhatározás kérdése" - summáztam magamban az esetet, de éreztem: lesznek itt még bajok.

A nászutunk nagyon forróra sikerült... Értsd: a férjem már a második éjszakán hideg vizes törölközővel csillapította a lázamat, én pedig csak nyögni tudtam a fájdalomtól. Pár nap alatt összeszedtem magam, és falfehéren ugyan, de el tudtam menni egy kis városnézésre.

Hazatérve aztán elkezdtük a közös életünket, annak rendje és módja szerint rózsaszín fellegeken ülve: nagyokat sétálva, lakást rendezgetve, randizgatva. Na, egy ilyen kikapcsolódós vacsorázgatás vált addigi életem egyik legborzasztóbb emlékévé. A körúti kis étteremben elfogyasztott tészta ugyanis olyan ételmérgezést okozott, hogy még három nap múlva is hánytam. De még a víztől is.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/vadimguzhva/Vadimguzhva

"Jól vagy, drágám?" - faggatott Dániel rendületlenül. Később bevallotta: már az első hányós hajnalon orvoshoz akart vinni, de annyira büszkének és erősnek tűntem, hogy végül úgy döntött, biztos túlélem a dolgot. Végül "megengedtem neki", hogy felhívja az ügyeletet. Akik amikor kiderült, hogy felnőtt vagyok és nem gyerek, közölték, hogy menjek be "lábon".

Nos, a férjem lábain mentem be hozzájuk, ahol meg is kérdezték tőle, hogy "A felesége mindig ennyire elhagyja magát, ha beteg?" Dániel csak annyit mondott "Nem tudom, még csak egy hónapja a feleségem. De azt hiszem, nem... Ő egy erős nő."

A következő hónap betegségmentesen telt el, én pedig visszatértem a szőrtelentestű-illatos-csiniruhás-mosolygós szerepkörömbe, ami már - hogy úgy mondjam -, elég gyenge lábakon állt. De még mindig nem adtam fel az elhatározásomat, hogy a Nagy Ő engem mindig kifogástalanul lásson.

"Minden oké?" - kopogott be a férjem a wc ajtón. "Öhmm, hát, nem... Van egy kis gond. De megoldom." "Bemegyek" - nyitotta rám az ajtót a férjem, és két perc múlva már egymás kezét szorongatva próbáltam meg pisilni. Felfázás. A következő négy hónapban háromszor esett meg, hogy a vissza-visszatérő felfázásom miatt ketten szorongtunk a lakás legkisebb helyiségében.

Mielőtt az első házassági évfordulónkat megünnepeltünk, még "végigcsináltunk" egy kétoldali tüdőgyulladást is, engem pedig már nem érdekelt, ha ott sertepertél mellettem, ha szőrtelenítek vagy körmöt vágok. A következő évtized pedig megtanította nekem, hogy ha van ember, aki előtt nem kell szerepet játszanom, nem kell mindig tökéletesnek mutatkoznom (mert nem is tudok), akkor az a férjem. (Na jó, pukizni még mindig nem szoktam előtte...)

 
Nyitókép: iStockphoto

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a SHE Google News oldalán is!
Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.