Dolgozni járunk ide, nem egymás életében vájkálni!

Számos sokkoló történetet hallottam már rémálomba illő állásinterjúkról, melyeken a magánélethez kapcsolódó, szakmai szempontból teljesen irreleváns kérdésekről faggatták a jelöltet. Például előszeretettel hoznak kínos helyzetbe nőket, amikor afelől érdeklődnek, hogy percre pontosan mikorra tervezik a gyermekvállalást, vagy hogy a férjük nem lesz-e ideges, amiért esetenként túlórázniuk kell.

Férfiakat érintő, vagy uniszex problémákra is sűrűn kitérnek: eltitkolt betegségekről, gyógyszerszedési szokásokról kíváncsiskodnak, beszólnak az aspiráns külső jegyeire, például a tetoválásaira, és még sorolhatnám. Természetesen akadnak olyan munkakörök, melyek esetében valóban lényegesek ezek a szempontok, de a tapasztalat azt mutatja, hogy többnyire sajnos nem ez a helyzet.

Ha esetleg az állásinterjút meg is ússza az ember kínos kérdések nélkül, még mindig meg kell küzdenie azokkal a kollégákkal, felettesekkel, akik nincsenek tisztában a személyes tér és a privát szféra határaival. A szexuális zaklatás és a szándékos lelki-szellemi terror mindennek a teteje, ám sajnos még mindig vannak olyan munkahelyek, ahol ilyesmi megtörténhet és rendszeresen meg is történik.

A legelkeserítőbb az, amikor az alkalmazott kiszolgáltatott helyzetben van, mert épp alig találni normális, szabad pozíciót a szakterületén, ezért nem teheti meg, hogy felmond, ráadásul a főnöke sem veszi komolyan a panaszait – hacsak nem ő a zaklató.

Hallottam már olyan esetről, melynek főszereplője – egy huszonéves lány – fizetési előleget szeretett volna kérni, hogy édesanyja kórházi költségeit fedezni tudja. Főnőke némi „extra" szolgáltatás ellenében lett volna hajlandó kifizetni neki az összeget, majd, mikor a hölgy visszautasította az ajánlatot, azt kezdte róla terjeszteni, hogy a nő kezdte a zaklatást, hogy legyen miért kirúgnia őt. A lány végül hitelt vett fel, így az anyukája életben maradt.

Szörnyű, hogy 2022-t írunk és itt tart a munkahelyi kultúra. Mit várunk, amikor nemcsak a beosztottak, hanem sokszor a vezetők sem tudják, hogy professzionális közegben mit illik és mit nem? Nem kell a szexuális zaklatásig elmennünk, bőven elég, ha valaki puszta kíváncsiságtól vagy unalomtól vezérelve beszól olyasmikre egy kollégájával kapcsolatban, amikhez semmi köze. Nem huszonéves, az életet még javában tapasztaló, tanuló emberekről beszélek, hanem elvileg érett, negyvenes-ötvenes egyénekről.

Azt nyilván én sem várom el, hogy mindenki teljesen érzelemmentesen, gépként funkcionáljon a munkahelyén, hiszen ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. De talán, ha már az általános iskola felső tagozatában vagy a középiskolában elkezdenék trenírozni a hazai fiatalokat a korrekt munkahelyi viselkedésre, lassacskán beállna valamiféle pozitív változás, mely nyilván nemcsak a dolgozók közérzetére, hanem a teljesítményükre is áldásos hatást gyakorolna. Ez mindenkinek megérné, nem?

Nyitókép: Shutterstock