A férfiak mind hazudnak! - És a nők is

Elsőre elítéltem, és csak valami ócska femipicsa szekta szövegének gondoltam, de aztán a mondat megragadt a fejemben, és elkezdtem visszapörgetni az időt. És rájöttem, hogy lehet, tényleg így van. Mind azt mondta, hogy nagy szerelem, meg örökké fog tartani, minden csupa boldogság és napfény, aztán most hol vannak? Leginkább nyaralni a mostani barátnőjükkel... Én meg szolizni megyek a Blaháról a Keletibe. Végülis én is süttetem a hasam, csak a tengerpart hiányzik.

Emlékszem, az egyikük pont erre lakott, na, ő aztán tényleg nem szeretett igazat mondani. Először akkor derült erre fény, amikor lebukott, hogy van barátnője. Másodszor, amikor azt mondta, sőt, térden állva ígérte, hogy szakít vele. Végül az is elhangzott, hogy ha ez megtörtént, akkor majd felhív - de gondolom, véletlenül kitörölte a számomat. Vagy el sem mentette. Mindegy is, úgyis azt mondtam neki, hogy nincs szükségem senkire.

Mondjuk, volt rosszabb is. Randiztam kétszer egy BMW-s, totál gazdag pasassal, aki azt hazudta, hogy Krétán van üzleti úton. Aztán összefutottunk Füreden, a vasútállomáson. Ugyanazzal a vonattal mentünk vissza Pestre. Barna bőrszandál volt rajta, fehér zoknival. Elég ciki volt. Ő is, meg a szitu is. Aztán sajnálatos módon elhagytam a telefonomat - legalábbis pontosan ezt válaszoltam neki fél évvel később, amikor összefutottunk a Rómain, és megkérdezte, hogy miért nem hívtam vissza.

De a legdurvább mégis az volt, amikor mosás előtt életem szerelmének a zsebében megtaláltam egy "Szeretlek!" feliratú cetlit. A papír hátulján az ő írásával az állt, hogy "Én is szeretlek!" Hát őszinte leszek, az eléggé fájt. Persze mindig is tudtam, hogy nagy szíve van, úgyhogy biztos ezért tudott olyan nagyon sok lányt szeretni egyszerre. Mert kiderült, hogy volt még vagy három. Én ostoba naiva meg tényleg elhittem, hogy feleségül vesz huszonegy évesen, örök hűséget fogadtam neki, és kijelentettem, hogy soha nem hagyom el.

Három hónap együttélés után végül úgy döntöttem, inkább a büszkeségemet választom, mint őt, és nem leszek a kisvárosi feleség, akiről mindenki tudja, hogy szanaszét csalják. Pedig azért nem volt olyan könnyű eljönni - most már bevallom. Jó sok papírzsepi gyár élhetett meg akkoriban belőlem. Ha akkor jön velem szembe a "A férfiak mind hazudnak!" felirat, szerintem istennőként tekintettem volna a cég copywriterére.

De aztán most, jó pár évvel később vagyok annyira bölcs, és rendelkezem akkora mértékű önkritikával, hogy kénytelen vagyok beismerni: én sem vagyok szent. Mert én is szerettem volna boldog lenni azzal a sráccal, akinek itt volt a lakása, és mégis azt mondtam neki, hogy nem akarok semmi komolyat. Hazudtam. Akartam volna. Jó volt vele lenni. A szandál-zoknis esetében is inkább nem mondtam igazat, minthogy kinyögtem volna annyit, hogy "Bocs, de mégsem jössz be (se az outfited)..." Nem beszélve Róla, arról a nagybetűs, szép mosolyú seggfejről, akinek gyűrűvel az ujjamon megígértem, hogy mindig ott leszek mellette. De évek óta nem is hallottam felőle.

Mielőtt leszálltam a buszról, felvettem a szórólapot, és zsebre tettem. Végül ráfirkáltam a papírra a hétperces utamon megállapított bölcsességet, így a következő állt rajta:

• "A férfiak mind hazudnak"
• "és a nők is." - Petra, 28

Majd ott hagytam az újságok között, a barnulni vágyó utókornak. Két héttel később, amikor megint szolizni mentem - még mindig szingliként -, a cetli az asztalon volt, és valamiféle cset szerepet töltött be, hiszen jó pár sorral kiegészült:

• "Szóval, mindenki hazudik? " - Anna, 17
• "Igen." - Marcsi, 50 (háromszor elvált)
• "Akkor megtanulok megbocsátani" - Léna, 24 - menyasszony

Nyitókép: Shutterstock